2017. június 27., kedd

A bürokrácia szelleme rendezi a számlát



„Érzem, hogy az adrenalin felmegy, apu agyában egy Apocalyptica szám tombol. A térdünk remeg, az kéz ökölbe szorítva, ugrásra készen állva várjuk a fejleményeket. Csak rossz hangnemet üssön meg, és vége.”


Mivel a négybetűs, áramos, hivatalos szerv kiküldött egy szépnek aligha mondható számlát – modernkori, hivatalos lopásnak lettem áldozata-, kénytelen vagyok egyben kinyögni minden forintot, ami a sárga csekken szerepel. Persze, az sem mindegy, hol akarom befizetni, ha esetleg még reklamálni is szeretnék, akkor irány a sárga busz, mert a környékünkről az egyetlen hivataluk is beköltözött Csepel Citybe. Az M0-ás és az útfelbontások miatt, legalább másfél óra bármilyen járművel. Persze, ez a jobbik eset.
Elindulni apunak egyedül egy ilyen helyre annyit jelent, mint egy sötétebb gondolkodású emberrel popzenét hallgattatni. El is mehetnék a boltba a hazai bablevesnek alapanyagot venni, hiszen szegényem úgyis az illetékesek vendégszeretetét élvezhetné.
Ez nem fordulhat elő. Először is, megkeresni minden csekket, amit egyáltalán a kiabálni nem tudó postásunk bedobott. Aztán valami olyan ruhát találni kicsi ruhatáramban, amiben meg lehet jelenni egy hivatalban. Nem tudom, de én díjaznám, ha egy magamfajta ember kosztümben, de legalább hétköznapi, általános ruhában megjelenik: a kedvesség kedvéért sárga felső (persze a dühre is utalva ezzel), fekete naci és papucs. Haj copfba, lenge smink, és GO! Apunak hasonlóan jó megjelenést kieszközölni, de aztán rá annyi hatással vagyok, hogy melóscuccokban jön.
No, de. Csekkek! Valahol meg kell, legyenek a csekkek! Sárga csekkcsodák! Legalább annyi, hogy egy zsuga bőven kijönne belőle.
„Minek az? Még előbb tárgyalni megyünk.” – mondja apám úgy, hogy a karomon feláll tőle a szőr. – „Különben sem ott kell kifizetni…”
Ezt valahol én is tudom, bár, ha el van maradva az ember, jobb a helyszínen lerendezni. – nyugtatom magam. Pisztolyt kellene vinni inkább. Magyar polgárnak lenni kemény dolog: most Pekingben lenne a helyem.
A vörösen izzó arc pedig, szerves része a dolgoknak. Mert hát hiába kereső az ember, mint kicsit, simán lehet zsarolni, egzecíroztatni, fenyegetni. Afféle, „ha nem fizetsz, éhen halsz” szlogen lenne a megfelelő. Inkább jobban odafigyelek a csekkekre, mint a shoppingolásra, a szabadidőre.
Az idegességtől hamar elfáradok. Nem vagyok olyan, mint apu, hogyha valami idegesít, akkor napokig nem alszok, én inkább alszom, és másnap újult erővel vágok neki a lehetetlennek. Most is szeretnék aludni egyet a kocsiban, útban a hivatal felé. De inkább kitartok, mert akárhányszor elalszok az autóban, vagy az ékszíj szakad el, vagy a kerék pukkad ki.
Az hagyján, hogy a számkérő automatánál egy flegma nő közli velem, mint egy hülyével, hogy mit is kellene csinálnom, de még meg is várat. Így figyelmeztetve arra, hogy én csak egy tartozó vagyok, akinek az első büntetése az, hogy vele kell szembenéznie.
Amikor sorra kerülünk, egy velem egykorú, szőke hajú, véletlenül ott levő cicababa bájologva fogad.
„Mi a panaszuk?”
- Erről a számláról beszélek. – mondja apu, és nyújtja oda a sárga csodát az orra alá. – Nem értem, miért lett ekkora.
Mosolyogva (mint akinek semmi baja) utánanéz. – Nos, a számla… - mondja együttérzéssel, mint egy színésznő.
Igen? – ami így kezdődik, az szomorú véget szokott érni.
„ A számla még februárra van írva, ugyanis, az az első, amit nem fizettek be. A második márciusi. Sajnos, az sincs fizetve.”
De legalább nincs baj. – gondolom.
Erről eddig mi miért nem tudtunk? Befizettünk minden számlát, amit kézhez kaptunk, erről nekünk tudomásunk sem volt. – mondjuk.
- Oh, hát ez nem így működik. Ha hiányzik egy számla, akkor maguknak kell utánajárniuk. – Hehe… Az inkvizíciók korában hogy örültek volna, ha az utcáról bemegy egy ember, hogy szeretne egy spanyolcsizmát a lábára… - De hát, ezt mindenki tudja…
Jah, tényleg. – akkor szeretnénk részletfizetést kérni erre a két csekkre. – mondja apu.
A nő elkezdi rázni a fejét. Közben gépel szorgosan, és csak csóvál és csóvál. „Azt sajnos nem lehet. Amilyen rendszerben önök vannak, abban nincs lehetőség részletfizetésre.”
Érzem, hogy az adrenalin felmegy, apu agyában egy Apocalyptica szám tombol. A térdünk remeg, az kéz ökölbe szorítva, ugrásra készen állva várjuk a fejleményeket. Csak rossz hangnemet üssön meg, és vége.
Megkérdezzük, hogy mi a teendő. Felsorolunk neki mindent, ami épp az eszünkbe jut, hogy mentsük, ami még menthető, de valahogy a légüres térben nem terjed a hang. A nő megértően néz rám, apámra is, majd valami elkezd zakatolni a fejében, és elmondja, hogy maximum úgy lehet részletben, ahogy elvileg mi megkaptuk. Előbb a negyveneset, utána a hatvanasat.
Faja.
„Igazán sajnálom – mondja-, de ez a szabály…”
K***a ’Sten szabja meg! Valahogy így reagálunk mindannyian, amikor bemegyünk egy hivatalba, ahol úgy bánnak az emberrel, mint egy kétévessel. Lenézik, hiszen ők a Janik a gáton. De egy kétévesnek is lehet olyan ereje, hogy megmarkolja az ügyintézők grabancát, a feje fölé emeli őket, és megpörgeti annyira, hogy mikor elengedi őket, helyből repülnek vagy hétszáz kilométert. Láttunk már ilyet a mesében. Utalok itt a két kőkorszaki szakira, akik társaságában ott van Benőke, a helyes kis tárgyalógép.
Az ilyen, és ehhez hasonló dolgok miatt kellene már kimosni a számat szappannal, vagy legalább a kocsival együtt leparkoltatni valahol. Nem tagadom, hogy valahol megértem ezt persze, hiszen ők az áramszolgáltatók, megtehetik, tőlük függök. Ha nem fizetek, nincs áram. Nincs melegvíz. Nincs főtt étel. De azt nekem ne mondja senki, hogy másfél fizetésből ki lehet nyögni olyan becsült (!!!) számlákat, mint az, amit mi kaptunk. Ugyanis, mi bemondásos rendszerben vagyunk. Ők becsült értéket számláznak. Aztán fizetni kell. Maximum, visszautalják a többletet, amikor már úgyis késő. De kérdem én. Mini ál-demokráciánkban, hol is van a mindenki egyenlő, és mindenkit megértünk, mert mi polgárközpontúak vagyunk?
Amíg erre megjön a válasz, addig:
Ba***a meg az Lmű a b***s k***a anyját!
Áh… le kellene szoknom a káromkodásról!