2017. június 27., kedd

A Don Juan-szindróma



„Inkább nem válaszoltam. Ugyanabban a cipőben jártam, mint ő. Mit felelhettem volna? Nekünk nem kell a hűséghez a túlzott szeretet, a ragaszkodás, mert anélkül is érezzük, hogy ott van a másik mellettünk. Vagy hogy azért ki is kell mutatni, csak a megfelelő mértékben? Valaki szenvedni szeret az egyiktől, valaki a másiktól.”


A fiú bordó bársonyöltőt viselt, pontosan olyat, mint amilyet az 1800-as években volt divatos hordani. Kilógott a modernkori könyvesbolt olvasóterem-részlegéből, de alighanem biztos vagyok abban is, hogy az élet bármely más terén is furcsának számítana. Arcába lógó, csigás, sötétbarna haját csavargatta, miközben egy Oscar Wilde kötetet lapozgatott. Régi kötésű könyv volt, sárgás lapokkal. A szakdogámra készültem, így lexikonok hadával küzdöttem éppen, de pihenésképpen mindig megpróbáltam kitalálni, melyik novelláját olvashatja. Aztán meguntam aznapra a tanulást. Visszapakoltam a könyveket. Az utolsó lexikont pont a háta mögé kellett volna visszatenni. Ellibbentem mögötte, és meglestem, hol tart. Mire letettem a könyvet, és kisilabizáltam egy szót, fel sem nézve az aranyozott lapokból, hozzám szólt:
   - Szívesen venném, ha a társaságom lenne.
   Majd félszegen hozzátette:
   - Kérem.
   Leültem, és csak néztem rá. Nem szóltam semmit, mert azt se tudtam igazán, miért pont engem szólított meg. Már nyugtalanul izegtem-mozogtam fenekemen, amikor végre felnézett rám. Igéző barna szemei voltak.
   - Életemben most járok ebben a házban először. – mondta.
   - Én nem. Időm nagy részében itt tanulok.
   - Egy nyugtató gondolatot szerettem volna megtalálni.
   - És? Sikerült?
   Megdörzsölte szemeit, majd kezét ölébe ejtette, és becsukta a könyvet.
   - Jöjjön. Sétáljunk!
   - Rendben.
   - Inkább a szigeten beszélgessünk.
   A Margit-szigeten sétáltunk, amikor egyszer csak kitört belőle az, amire kíváncsi volt.
   - Maga szerint, bűn a hűség? Lehet ártani azzal valakinek, hogy hűek vagyunk hozzá? Vagy éppen, hogy nem vagyunk azok, csak ragaszkodunk?
   Mentünk egymás mellett, figyeltük a mindenfelé burjánzó növények közt megbújó, fáradt, meggyötört embereket. Azon gondolkodtam, hogy nem tudom, mit szólna, ha megosztanám vele az erről alkotott véleményemet.
   - Évekkel ezelőtt egy asszony mellett éltem. Sokáig. Aztán valami megváltozott. A vérem utazásra kényszerített. Vonatoztam délről keletre, vándoroltam vasárnaptól vasárnapig. Mindig máshol vacsorázni, mindig más asszonynak tenni a szépet, mindig más ágyában ébredni. Anno megvolt mindenem. A feleségemmel, anyámmal, és nagyanyámmal éltem együtt. Boldogok voltunk. De nem tudtam hű lenni hozzájuk. El-elmentem tőlük, majd újra és újra visszatértem hozzájuk, mikor egy napon már nem akartam visszamenni. Annyi minden történt, hogy azt elmondani nem tudtam volna nekik, és a szemükbe nézni…
   - Miért nem keresett másik nőt?
   - Kényelmes volt. Így is megvolt mindenem, csak a megfelelő nőt kellett megtalálnom, aki úgymond, kitart. Örökké úton voltam. S ezzel a ténnyel is enyhítettem lelkiismeretemen. A magány gondolata felmenti az embert a kötelezettségek alól.
   - Szerintem nem.
   - A lustaság nagy húzóerő. Vagy gyávaság. Nem volt kedvem és erőm elmenni, dolgozni, ameddig tudtam egy nő szerelmén élősködni. Dolog nélkül szedtem meg magam. Aztán egy áttivornyázott éjszaka után döntésre jutottam. Hazamegyek, bevallok mindent, megjavulok. Viszont, mire hazaértem, anyám és nagyanyám szíve egyaránt meghasadt, feleségem meghasonlott. Csak a sírjukat találtam a kert végében.
   - Mióta voltak házasok?
   - Közel nyolc éve. De már előtte jóval ismertük egymást.
   Megálltunk. leültünk egy félig épen maradt padra. Lehajolt egy őszi színekben játszó levélért. Felemelte, sodorgatta az ujjai között. Belemerült az őzike szemeivel. Talán a saját életét vélte felfedezni egy falevélben.
   - Annyira fáj, hogy legszívesebben belehalnék. Talán egy részem, már meg is tette.
   - Szokta látogatni őket?
   - Nem.
   - Miért nem?
   - Mert csak fölerősítené bűntudatomat, ami idővel elemésztene. Talán idő előtt. Így még van esélyem…
   Sokáig hallgatott, szemeibe könnyek futottak, de könnycsepp, annyi sem csordult végig arcán. Úgy látszott, megbánta, hogy pont velem, pont itt, pont most és pont erről beszélget.
   - Egyedül él most?
   - Az egyedüllétet nem nekem találták ki. Egyik embernek sem sajátja az egyedüllét. Hiszen, társas lények vagyunk. Egyedül kelni, egyedül feküdni, magadban enni… Embertelen. Négy éve már, hogy nem vagyok egyedül. Azelőtt három évig ismét ágyról ágyra, nőről nőre szálltam. Most viszont…
   Lehullajtotta a levelet, és darabokra cibálta talpával.
   - Egyáltalán nem teher, hogy velem kell, itt, erről beszélgetnie?
   - Ugyan. Most mi van?
   - Találtam valakit, aki szakasztott olyan, mint a volt feleségem. Olyan szép és gyönyörű volt, szabad, és annyira kecsesen mozgott, mint a szél. Amikor belépett egy szobába, az megtelt élettel.
   - Ez a szabadság vonzotta…
   - Igen. De ha ő szél volt, én voltam az eső.
   - Szélasszonynak párja záporúr nem lehet!
   - Költői, de igaz. Hajónk végre kikötött, amikor el is süllyedt. Azt mondta, rátelepedtem. Rám unt, mert ott voltam mellette minden pillanatban. Szerettem, és hűséges voltam hozzá, mert nem akartam ugyanazzal elrontani, mint az előző feleségemnél.
   - Nem voltak futó kalandjai?
   - Ahogy megismertem, a vérem is csillapodott. Otthon ültem naphosszat, ha elment, vele mentem. Eleinte neki is tetszett, aztán elege lett. Egyedül akart lenni, másokkal megismerkedni. Azt mondta, megfojtom az örökös ottlétemmel.
   Arrébb rugdalta a kavicskákat is.
   - Mondja. Lehet teher a hűség? Megfojthat valakit a túlzott szeretet?
   Inkább nem válaszoltam. Ugyanabban a cipőben jártam, mint ő. Mit felelhettem volna? Nekünk nem kell a hűséghez a túlzott szeretet, a ragaszkodás, mert anélkül is érezzük, hogy ott van a másik mellettünk. Vagy hogy azért ki is kell mutatni, csak a megfelelő mértékben? Valaki szenvedni szeret az egyiktől, valaki a másiktól.
   Nekidőltem a pad támlájának. Ő a haját tekergette, és éppolyan búsan nézett maga elé, mint a könyvtárban. Mély levegőt vett, mint aki letett válaszomról, és felállt.
   - Én most elköszönnék. – nah, biztos csupa szépet gondol rólam.
   - Megtalálta, amit keresett?
   Kezet csókolt, felegyenesedett, majd megfordult, és elindult a sziget vége felé.
   Az ember szavak nélkül is rájön arra, mit akar mondani a másik, csak figyelni kell. Ő sem válaszolt, de mint már mondottam, kiolvastam két szót a könyvből: „grande passion”. Ez franciául annyit tesz, „nagy szenvedély”.
   Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című irományában van benne. Mégpedig akkor, amikor a vitathatatlanul jóképű Dorian, Henry Wottonnal beszélget arról, mi a szerelem, a hűség, a ragaszkodás. S alighanem, barátunk megtalálta a választ kérdésére: Bánthat-e a hűség vagy a hűtlenség?
   Íme a válasz:

   „Édes fiam, azok tulajdonképpen a sekélyesek, kik életükben csak egyetlenegyszer szeretnek. Amit ők állhatatosságnak vagy hűségnek neveznek, én azt inkább a közöny tunyaságának vagy képzelethiánynak nevezném. Hűség az érzelmi életben ugyanaz, ami a következetesség az értelmi életben – egyszerűen a tehetetlenség bevallása. Hűség! Egyszer majd ezt is elemzem. A birtok szenvedélye hozza létre. Hány dolog van, melyet félredobnánk, ha nem félnénk, hogy mások fölkapják. De nem akarlak félbeszakítani…”
Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe