2017. június 27., kedd

A fitneszvilág kietlen pusztasága



„Mindegy, képzeld azt, hogy ez egy divatbemutató, s most te vagy a modell a kifutón – mormolom magamban. Lesütött szemmel viharzok végig, dinoszauruszokat megszégyenítő léptekkel. Odaérünk, és remegő lábakkal lépek fel R2D2 testvérére.”


Nekiduráltam magam, és elmentem egy edzőterembe. Néha feltör belőlem a gonosz kis hang: hiba volt. Pedig csupán egyszer mentem el, elég is volt. Edzem minden nap, ha úgy tetszik, már fél éve. Jó, nem egy gepárd gyorsaságával körözök a futópályán, nem egy csimpánz ügyességével húzódzkodom fel egy bordásfalon, nem jógázom úgy, mint ahogy a macskák nyalják magukat. Egészen szépen, mondhatni egy csiga lassúságával haladok előre. Lépésről lépésre. Eddig lajhár voltam, hiszen csak ültem és keseregtem. De most már igyekszem. Elkezdeni mindig nehéz, s amikor már elkezdtem, oroszlánokat megvető bátorsággal kell szembenéznem a belső hanggal, ami arra hívogat, hogy inkább egy csoki, mint Norbi.
Szóval, egy ismerősöm nógatására elmentem egy terembe, ahol csupa izmos pasi és csini nő illegette magát. Nekem meg, hagyján, hogy sem izmom, sem bájam nincs, de a humorom emberfelettivé alakult.
No, de kezdjük az elején.
Általános feltételezés, hogy aki lemegy edzeni, azt a többi ott tornázgató, erősítő megbecsüli, sőt, aki duci, annak még segítenek is, mert tisztelik, hogy lépett valamerre. No, én ezt nem így látom. A ruha kiválasztásánál is már akadályokba ütköztem: ne legyen feltűnő a színe, ne legyen túl testhezálló, ne legyen divatos, és bizonyos anyagok sem szerepelhetnek a listán. A végeredmény egy fehér edzőcipő, piros zizegős adidasz naci és fehér trikó lett. Tulajdonképpen, nekem ez pont megfelelő: mutat is, nem is, illetve nem mutatja meg a recegős kis hájaimat, vagy az összes karfiolrózsámat a fenekemen. Haj copfba fogva.
Körbenéztem a lakhelyemnél, hogy hol vannak konditermek. Az utcán átellenben találtam egyet, egy pincehelységet. Ez azért jó, mert a legtöbb ilyen terem már olyan, mint egy látványpékség: mindenki sajtos pogácsaként izzad az ablakban – így szokták mutogatni, hogy mi eredeti alapanyagból csinálunk ilyen finomságot. Szóval, legalább itt nem látott senki. Halált megvető bátorsággal botorkáltam le a lépcsőn. A recepciós lányka ad nekem egy kulcsot, és mire megkérdezhetném, hogy merre kellene mennem, és mit hol találok, már egy erős kéz lök is be egy ajtón, amin egy szoknyás, női alak vigyorog. Bemegyek, lepakolok, kijövök. Egy izomkolosszus közli velem, hogy ő lesz a személyi edzőm, mert itt mindenki kap ilyet. Szinte úgy beszélget velem, mintha egy tesztet kellene kitöltenem: mikor eszem, mennyit eszem, milyen időközönként, hogy mozgok, mit csinálok és a többi. Jegyzetel, hümmög, majd eltűnik. Int, hogy várjak, és bement egy szobába.
Leültem egy távoli sarokba. Houdini ügyességével terem egyszerre előttem, és betessékel a terembe. Ilyen érzésem utoljára akkor volt, amikor érettségire tuszkolt be az osztályfőnököm, mert én jöttem a szóbelin. Bent pedig, ott volt a vizsgabizottság: kisportolt férfiak, formás nők, izzadó, kevésbé formás nők. Mindenki csinált valamit, mégis olyan volt, mintha minden szempár rám szegeződött volna. Mivel futnom nem szabad, csak gyalogolni fogok. Elsétálunk mindenki előtt, ugyanis az összes futógép valahogy hátra szorult. Mindegy, képzeld azt, hogy ez egy divatbemutató, s most te vagy a modell a kifutón – mormolom magamban. Lesütött szemmel viharzok végig, dinoszauruszokat megszégyenítő léptekkel. Odaérünk, és remegő lábakkal lépek fel R2D2 testvérére. Az edző valamit piszmog a gépen, nekem pedig, elfogy az út a lábam alól. De jó lesz, mert ha nem fogom bírni, akkor kegyetlenül bedarál, és olyan álló-kartonfigura lehetek, mint ami egy időben a kosarasokról volt divatban. A szlogen pedig ez lesz: a konditerem hősi halottja. Gyalogolt: 19:00 – 19:05. Aztán bedugtam a fülem, s mire eljutottam a telefonomon létező összes zene végére, már jött is vissza a muki, és lekapcsolt a gépről. Valahogy nem tudtam megállni egyhelyben. Ciki. Elestem. Nem is én lettem volna. Bringázni nem tudtam soha életemben, ám egy rögzített gépnél ilyen problémám nem volt: egyensúly. CC. Felültem, ott is matatott az emberem. Tekerj. – mondta. Életemben nem éreztem azt, hogy egy kést vágnak a combomba. Nem volt kellemes, de idővel belelendültem. Szerintem eltekertem Debrecenig meg vissza. Majd mondta, hogy hátra és karra fogunk edzeni. A súlyzózással nem volt bajom, és a könnyített fekvőtámasszal sem. Gondolt egyet edzőm, és odaültetett egy géphez, ahol úgy kell ülni, ahogy Jézus volt a kereszten, és azon kell ügyeskedned, hogy a gép ne roppantson össze. Állandóan ki kell tárni a karodat. Ilyenkor mindig egy-egy ismerősömre gondoltam, hogy köszönteném hosszú idő után: gyere és ölelj meg. Kábé. Nem értem, és anno, amikor aerobikra adtam a fejem, akkor sem fért bele a bogyómba, hogy a hasizom miért mindig az utolsó a sorban. Mert amit igazán szeretek, miért azt kell utolsónak csinálnom? No, de hamar meggondoltam magam. Azt hittem, egyszerű hasprés vagy felülés lesz. Aham. Meg, ahogy a kisnyuszi ezt elképzeli. Lógjál, és emeld meg a törzsed, persze volt nehezített hasprés és felülés is.
Amikor az edző szólt, hogy végeztünk mára, én félhullaként hevertem a gumiszőnyegen. Nem volt kedvem felállni és hazamenni, a hetedikre fellépcsőzni (nem mintha tudtam volna), inkább adjanak egy párnát, és itt alszom bent. De felsegített, biztosított, hogy ügyes vagyok, és vár holnap.
Nah persze. Mondtam neki, hogy mindenképpen megyek, azóta sem voltam lent. Inkább a csokit választottam a kilencvennapos diétával, és a duci tréninget.