2017. június 27., kedd

A Gyűrű túra - A Gyűrű szövevényessége



„Ha már vége kellett legyen. Ha fájnia kell, fájjon egyszer nagyon inkább, mint kicsit állandóan. Nem szabad leplezni, fejet hajtani, bólogatni csak azért, mert ott van mellettem. Persze, bebújhatnék az ágy alá a fogtündértől, de akkor pénz sem lenne a párnám alatt…”


Pontosan emlékszem, hogy a szövetségünk, amit egy zöld, rózsás gyűrű kötött egybe, mikor romlott meg. Csak az okát nem tudom. Valami eltörött, ami véglegesen megrontotta a kapcsolatunkat. Egyik napról a másikra derült ki, hogy fekete viharfelhők gyűltek fölénk, s amikor kinéztünk az esernyő alól, jól megáztunk. Gyorsan és megállíthatatlanul esett ránk minden kövér, mocskos esőcsepp, jól megtermett gondok formájában.
Ez a változás ahhoz a kérdéshez vezetett, hogy érdemes-e tovább fenntartani a látszatot, vagy jobb lezárni? Kicsit fáj, nem rossz, csak az első fél másodperc kibírhatatlan, aztán vége. Legalább gyerekünk nem volt, így gyerekesen, bután is elintézhettük a dolgot. Milyen jó is a gyerek a családban! Kivéve, ha mi vagyunk azok. A szenvedő felek minden tekintetben.
Aztán lezártuk. Inkább legyen vége, minthogy egy perccel is többet kínozzuk a másikat, keserítsük meg egymás életét. Egy szemvillanás alatt avanzsáltunk át intelligens felnőttekké, de ez csak a látszat volt. Egy látszat szövetség felbontása. Inkább időhúzás volt a beszélgetés, ami lezárni igyekezett a túrát, menekülés…
Ő már nincs velem. Nem jön ma haza. Holnap sem, ahogy holnap után sem. Az új barátom itt alszik. Aranyos, de nem Ő. Az Ő barátnői édesek, de azért izé, mert napi rendszerességgel váltják egymást. Legalább már nem nekem kell megjegyeznem azt a sok nevet.
A vége felé megsokszorozódtak a kínos beszélgetések, vagy inkább hallgatások, az egymás hibáinak kiteregetése, a „mi lett volna ha” vagy „majd túlleszek rajta” tartalmú gondolatok. Inkább ez volt hazugság és máz, ami gyerekessé tette ezt az egészet, ami nem engedte, hogy előbb lezárjuk azt, ami már az első hét után megromlott.
Többre mentünk volna egy jól irányzott tányércsapkodással, mint az egymás hasába való lyukteremtéssel. Most legalább vége. Ha már vége kellett legyen. Ha fájnia kell, fájjon egyszer nagyon inkább, mint kicsit állandóan. Nem szabad leplezni, fejet hajtani, bólogatni csak azért, mert ott van mellettem. Persze, bebújhatnék az ágy alá a fogtündértől, de akkor pénz sem lenne a párnám alatt…
Már a kurta farkú kismalac is kitúrta a kiskakas gyémánt félkrajcárját, mire a közöny megérkezett a düh, és fájdalom helyére. Begyógyultak a sebek. Aztán jöttek az ünnepek: születésnap, karácsony, húsvét, névnap - barátok vesznek körül, és szeretnek, és nem mellesleg több ajándékot kapok, mint eddig. És még felnőttként sem kell viselkednem. És végre nem kellett együtt élnem, miközben külön. Már nincsenek kínvigyorok, mondvacsinált programok. Csak az észre kell hallgatnom a szív helyett, ami intelligens.
Ha megértem a jeleket, akkor egy kémiai folyamattal leírható az egész: nem vész el, csak átalakul. A szerelem is, csak a szíven múlik, mikor változik tűréssé vagy közönnyé. És ne féljünk attól a szövetségtől, sem annak a felbontásától.