2017. június 28., szerda

A modern kor prófétája



Képzelt beszélgetés Oscar Wilde-dal a vallomása alapján


Egy londoni kirándulásom alkalmával találkoztam Oscar Wilde-dal.
Szerencsémre jó passzban volt, és készséggel állt rendelkezésemre.
Beszéltünk a szabad szexualitásról, arról, miként sértette
meg őt Shelley, miként vonzódott Lord Douglas lelkéhez, s arról, hogy bár sokan
rajonganak érte, senki nem érti meg igazán. Kedvenc irodalmi alakom
biztos léha firkásznak nézett. Pedig
én csak beszélgetni szerettem volna.

Amint megérkeztem Londonba, a Scarlet Lily felé vettem az utam. Valahol belül éreztem, hogy ott megtalálom a mestert. Nekem csak a „mester”, hiszen irodalma annyi mindent adott nekem. A Scarlet Lily egy örömtanya volt. Nem csak a feslettség vert itt tanyát, hanem a lányokon kívül egyéb más zöldszemű öröm, vagy éppen a füstfüggöny, amibe egy valamirevaló ember beleburkolta magát legalább hetente egyszer.
Csorogtam lefelé a macskaköves sikátorban. Az arra kiválasztottak rendesen gondoskodtak arról, hogy ezt a helyet csak az lelje fel, aki tudja, hol keresse. Mentem előre, amerre a szívem húzott, míg egy ajtó fölé kilógatva megláttam a címert és a nevét a háznak, amit kerestem. Az ajtón kifüggesztve ez állt:
§ kiskorúaknak tilos a belépés
§ a házban mindenki a saját felelősségére tartózkodhat
§ a vagyontárgyakért nem vállalunk felelősséget
Egy pillanatra elgondolkoztam, aztán minden rossz érzésemet elhessegettem, és elindultam lefele. A pult körül módos emberek iszogattak csendben, cigarettafüstbe burkolózva. A baloldalon egy lengén öltözött hölgy illegette magát azoknak, akik készek voltak fizetni egy levetett harisnyakötőért. A jobbomon heverők, matracok, fotelek voltak, amiken fűtől elbódult férfiak és nők feküdtek aléltan. Csupa jómódú, jóhírű ember. A hátsó társalgókig nem láttam be, de nem is szabadott oda bemenni kísérő nélkül. A kísérő általában vagy egy nő volt, vagy egy férfi. Hátul hancúroztak az emberek, ha testi örömökre vágytak. A szememet csípni kezdte a füst, és a vontatott zene is elkábított. Egy igen alulöltözött pincérnő állt meg mellettem, és megkérdezte, mit akarok.
- Mr. Oscar Wilde-dal szeretnék beszélni.
- Wilde-dal? Úgy tudom, hogy hátul van egy ismerősével. Ha gondolja, várja meg a pultnál.
Más sem hiányzott, mint hogy enyelegni lássam őt. De a tény puszta említése is képekkel árasztotta el az agyamat. A nő elkísért egy bordó bársonyüléses zugba. Az asztal szép, lakkozott fa volt. Rendeltem egy pohár abszintot, és megkértem a pincérnőt, hogy majd küldje az urat az asztalomhoz, mert itt beszéltünk meg találkozót.
Némi gondolkodás után elódalgott. Én meg csak vártam és vártam, szemeztem a poharammal. A zöldszemű áldás pedig, hívogató volt.
Egy órával a megbeszélt időpont után Oscar feltűnik a pultnál. Biztos felőlem érdeklődik. Az előbbi pincérnő odasúg neki valamit. Felnevetnek. Harsányan, hosszan, úriasan. Hirtelen felém sandít. Most már látom az arcát, felteszem, ő is az enyémet. El sem hiszem, hogy akit eddig a fotográfiákon láttam, az most megelevenedik előttem. Odajött az asztalomhoz.
- Nem önt vártam. – jegyzi meg cinikusan, és már folytatja is. Leül. Persze, az egyik ifjú munkatársam jobban a kedvére tett volna.
- Elnézést a megtévesztésért. – mondtam bűnbánóan. – De úgy gondoltam, ha férfiként mutatkozom be, akkor szívesebben fog fogadni engem…
- Nem vagyok hímsoviniszta. De a kézírásból már sejtettem, hogy kellemes meglepetésben lesz részem. És íme, itt van maga. Mióta vár rám?
- Előbb érkeztem, nem tudtam, hol van ez a hely. Aztán könnyen megtaláltam, és amíg ön el volt foglalva, gondoltam iszom egyet. Ez egy órája tart. (meg két évszázada)
- Sajnálom. De itt talán semmi rosszat nem fognak feltételezni rólunk. Gondolom én. Persze ez korántsem biztos, hogy így lesz. Mindenesetre, csodálatra méltó, hogy nő létére egyedül mert nekivágni ennek a… kalandnak. Mi a neve?
Első gondolatom az volt, hogy mérges lesz. A második, hogy nevetség tárgyává fog tenni. Minden eszembe jutott, csak az nem, hogy számít arra, amit én cselekedtem ellene.
- Shelley. Shelley Morrighan. Újságíró vagyok egy magyar lapnál. Egy irodalmi folyóiratnál.
- Az ne, érdekel. Bár, ha úgy ír, ahogy beszél, akkor nem lehet valami sikeres.
- Tessék?
- Tőmondatok. Vontatottság. Ez valami megfontolt óvintézkedés?
- Nem, ám írásaimat már olvashatta.
- Ah, igen. Aranyos, bár kicsit csöpögős. Viszont a Marika, tudja, amelyik igaz történet alapján készült el, igazán megfogott. A sötétebb hangvételű novellái jobban kedvemre valóbbak, mint azok, melyek a nőiségről szólnak, vagy az életéről. Ha nem veszi zokon a kritikát.
- Mr. Wilde…
- Oscar. Igen?
- Oscar. – mosolyodom el, mire ő is. – Egy nagy irodalmi alaktól bók még az is, hogy foglalkozik az írásaimmal.
- Mióta 1884-ben megházasodtam és az unalmasnak mondható Chelsea-ben lakom, nincs más örömöm, csak mint levelezek, írok, illetve ifjú írókat istápolgatok. Néha elmegyek egy-egy ismerősöm estélyére. A St. James’S Place-en is béreltem néhány szobát, hogy legyen egy hely, ahol alkotni tudok. Higgye el, ilyenkor ez nem fáradság. Otthon nem lenne elég erőm foglalkozni vele, mert nem is gondolhatok munkára, amikor a két gyerekem is ott tartózkodik. De beszéljünk arról, amiért jött. Egy beszélgetés. Hallottam, hogy mivel vádolnak engem, és határozottan kijelentem, hogy egyetlenegy sem igaz. Főleg az koholmány, hogy erkölcstelenül viselkedtem.
- Ezt nem vitatom. Magam is szabad elveket képviselek. De köztünk legyen szólva, a vádaknak van valamiféle valóságtartalmuk?
- Minden vád hazugság. Tiltakozom ellenük, és a leghatározottabban elítélem őket.
- Értem. Megvádolták azzal is, hogy Lord Alfred Douglas műveit, amik elítélendők, azokat ön magasztalja, sőt, egyenesen gyöngyszemeknek nevezi őket. A Chameleon című lapban jelentek meg igaz? Ott ön is publikált.
- Igen, mind a ketten gyakran írtunk a lapba. Ezek a versek nagyon megérintettek. Csak a különleges művekkel éri meg foglalkozni. Ezek pedig, azok voltak. Nem voltak közönséges alkotások. A nagyérdemű által magasztalt versek pedig, a legtiszteletteljesebb értelemben is, pocsékok voltak. A közönségre pedig jellemző, hogy nem értik meg a magasabb kultúrát.
- Ezek szerint, csak az szereti a ponyvakultúrát, aki nem tudja értelmezni a magasabbat, a művészit. Igaz?
- Igen. Hangulatában és témájában is közel álltak hozzám Lord Alfred művei. De inkább végezzék el a kritikusok ezt az ítélkezős feladatot. Habár, ajánlom önnek A kritikus, mint művész című munkámat. Abban talál némi utalást arra, hogy is vélekedem én erről a munkásságról.
- Ön mind a két, a vádban felhozott verseket gyönyörűnek találta. Sok időt töltött a költő társaságában ebben az időben.
- Igen, ez igaz. Bár inkább a versei tartalmáról kérdeztem, mert némelyik írás suta volt és homályos. Aztán kezdett kinyílni, és minden szava világos lett előttem, és mások előtt is. Innen pedig, ami az egyik ember számára költészet volt, az a másik számára méreg. Nem feddem meg őt ezért.
- A Két szerelem című versben az egyik a mindenki számára elfogadott, és a másik a titkolni való szerelem?
- Most, hogy kérdezi, nem is tudom. A szerelem, amely nem meri kimondani a nevét, ebben az évszázadban ugyanaz az érzés, mint amely Dávid és Jonatán között létezett. Az, amit az idősebb férfi érez a fiatalabb iránt. Az az érzés, amelyre Platón a filozófiáját alapozta; melyet megtalálhatunk Michelangelo és Shakespeare szonettjeiben. Mély, spirituális jellegű vonzalom az iránt, amit tiszta és tökéletes. Ez az az érzés, amely megelőzi és táplálja az olyan írásművek létrejöttét, mint Shakespeare és Michelangelo írásai, valamint az én két levelem. Ebben az évszázadban félreértik, ezért csakis úgy lehet utalni rá, mint arra a szerelemre, amely nem meri kimondani a nevét. Ez a félreértés az oka annak is, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Maga az érzés gyönyörű, finom, a vonzalom legnemesebb formája. Nincs benne semmi természetellenes. Intellektuális, és újra meg újra felbukkan az idősebb és a fiatalabb férfiak között abban az esetben, ha az idősebb férfi intelligens, a fiatalabb pedig tele van örömmel, reménnyel, és még bízik az előtte álló élet szépségében. A világ azonban manapság nem hajlandó megérteni ezt. A világ kigúnyolja ezt az érzést, s időnként kipellengérezi azokat, akiknek a birtokában van.*
Ha most nem lennék megbénulva a csodálattól, és nem lennék olyan, amilyen, akkor a nyakába ugranék hangos gratulációkkal, hogy erre a képre tényleg van, aki egy életet épít, és teljesen rendben van. Kikiabálnám az álprűd világnak, hogy hagyják őt békén. Tapsolnék és ujjonganék. De nem, csak ülök megkövülten, és nézek a szemeibe, melyek vonzanak a mélységbe lefelé.
- Szóval, ez nem is szégyen. Csupán torztükör annak, amit nem merünk normálisnak nevezni, mert nem populáris…
- Szeretném azt gondolni, hogy maga az első nő, aki meg tud lepni.
- Köszönöm.
- Ne köszönje, nem bók volt, csak egy megállapíts.
- Ön szeret veszekedni. Mint a barátjával is tette a Savoy Hotelben. A vita megerősít, ha nem szakít szét egy kapcsolatot, nemde?
- Soha nem veszekedtünk. Ez csak badarság.
- Az emberek mást állítanak.
- Az emberek szeretnek képzelődni, pláne azok, akiknek sótlan az életük, mint egy magányos takarítónőnek. Sokszor bántottuk egymást, ezt bevallom. De mutasson egy olyan kapcsolatot, ahol nem bántják egymást a partnerek. Ahol teljes harmónia van, az álomvilág. Ott az egyik ember megszűnik létezni.
- Csodálom magát. Ilyen szenvedéllyel megélni egy életet, irigye lettem. Az összes műve arról tanúskodik, hogy tartalmas élete van, és nem bánt meg semmit. Teljesen szégyenmentes?
- Ez az állítás azért nem igaz. Magam nem tartom magam bukottnak, viszont az emberek szívesen bélyegzik meg azt, akit nem értenek meg. Ha már megemlít egy karcsú ifjú testet, egy férfi vágyteljes, piros ajkait, és kimondja, hogy érzelmileg szüksége van rá, máris nem értik meg. Furcsának tartják, és ami más, attól az emberek félnek. A hétköznapi ember a teljes elszigeteléssel él, mint hatásos kínzóeszköz, és meg sem próbál a sorok között olvasni. Ha még azt is hozzávesszük, hogy nem tértem meg a születésem pillanatában, végképp azok közé sorolnám magam, akik kitaszításra ácsingóznak az átlagember rózsaszín birodalmából.
- De ön korántsem átlagos ember, rendkívüli ízléssel és gondolatvilággal. Gondoljon csak arra, hogy anno a prófétákat sem értették meg. Maga is hírnök, ha úgy tetszik. Egy új kor, egy új gondolkodás megalkotója.
- Maga szerint, helyes, hogy egyetértek önnel? Nem szoktam ragaszkodni a fényezéshez, de ez inkább dicséret, ami arra utal, hogy legalább egy ember olvassa műveimet, ami boldogságra késztet.
- Ezt örömmel hallom. Többed magammal vallom ezt. Nem én egyedül.
- Azért kegyed sem az a nő, akinek nem kellene tartania a máglyahaláltól. Írásai, levelei és tintavázlatai lenyűgözték művészi énemet. Csodálattal töltött el, és viszolyogtam tőle. Ha maga is lenne valaki a kultúra világában, azt hiszem, együtt tölthetnénk pár kellemes napot a börtönben. Merthogy műveiben van szégyellnivaló rendesen. Például, amikor a saját haláláról ír, vagy amikor szerelmét megcsalni helyes döntésként fogja fel, és nem utolsósorban, amikor Istenünket önzőnek titulálja. De van benne félelem, és hamisság.
- Hamisnak titulálja a novelláimat?
- Csak a novelláit. A leveleiben leírtak… mintha naplót olvasnék vagy emlékezést. A novelláiból semmi sem igaz. A leveleiben viszont. Ha más is tudná azt, amit én, nem hiszem, hogy maradása lenne a maga Magyarországában.
- Meglehet. De önnel ellentétben, engem érdekel, mit mondanak mások.
- Miért kellene foglalkoznom azzal, hogy mit mondanak mások? A saját szórakoztatásomat jelenti minden művem. Nem nekik írok, magamnak. Ha elolvassák és tetszik, örülök, ha nem, úgy is jó. De ezek után, nem tudom, mit fognak rólam mondani.
- Hogy egy nővel látták iszogatni? Semmit. Ha más nem, a bíróságon fogunk találkozni, mint vádlott és tanú.
- Nem hinném. Kilétére vigyázok, ne derüljön fény. Ha megkérdezik, tagadni fogok. Ha esetleg mégis elárulna innen valaki, akkor majd azt mondom, örömlánnyal beszéltem pár szót a fizetségről. Kevésbé büntetnek azért, mert nővel törtem házasságot, mintha tudnák, kivel voltam hátul. Ön pedig, mint jó prostituált, eltűnik. Ennyi. Így tagadni tudom azt, hogy kivel voltam itt, és mivégre volt ez a találkozó.
- Nem értem, hogy jobbra értékelik a házasságtörést egy nővel.
- Kettős bűntény. Egy a házasságtörés, amit persze lehet azzal magyarázni, hogy hitvesi ágyunk régóta hideg már. De ha egy férfival kapnak rajta, akkor még szodómiáért is felelnem kellene. S mivel ön csinos bakfis, nézhetnék álruhás fiúnak. Egy gyermeket meg lehet még csókolni büntetlenül. De egy majdnem felnőttet már nem néznek jó szemmel. Érti?
- Igen. Sokszor jár ide?
- Csak amikor ki szeretném „szellőztetni” a fejem.
- Sok művész jár ide.
- Hiába a rossz hír, bizonyos körökben inkább jó.
- Nem furcsa ez az egész?
- Már miért lenen az?
- Táncosnők, örömlányok, bódult füstölőszerek, alkohol. Lehetne még sorolni. – mosolyodtam el fanyarogva.
- Eddig még nem nagyon foglalkoztam vele.
- Az idevezető út sem bizalomgerjesztő.
- Sötét, hosszú, és minden kapualjban kerítő áll. Tulajdonképpen, miért jött el ide? A házamban is találkozhattunk volna.
- Nem szeretek egy feleség előtt feszengeni. Itt jól érzem magam, csak tiszta fejjel nehéz a levegő. – rágyújtott egy cigarettára. Megkínált engem is, elfogadtam. Az ötödik abszint, a cigaretta édes íze, és a füstölők tömény marihuána illata a fejembe szállt. Alig bírtam egyenesen nézni.
- Úgy vettem észre, már a levelei alapján, hogy nem tartja szemmel önt senki. Miért nem marad itt? Tudok egy olcsó, de lakájos kis szállót. Az ilyen beszélgetésekért megérné itt maradni.
- Nem.
- Attól tartok, nem értem.
- Nem vár senki haza, ez igaz. Még egy macskám sincs. De nem vagyok ide való. Még társaságom sem lenne. Okos, boldog nő vagyok, csak éppen nincs magánéletem. Szörnyen festhetek ennyi ital után. Nem?
Oscar nevetni kezdett. – Nem jobban, mint én. Szeretném megajándékozni.
- Gondolom, minden kedvére való ifjúnak ad valami mementót.
- Szeretek adni. Sokan a társaságomból a cigaretta rabjai, ezért cigarettatárcát adtam nekik… De maga valami mást érdemel. Ha már többet nem fogunk találkozni, legalább emlékeztesse rám valami.
Egy bőrbe csomagolt könyvet adott át. Letéptem a borítást, és amikor kicsomagoltam, egy napló volt a kezemben. Saját, kézzel írott naplóját adta át nekem. Csodálkoztam, simogattam a fedelét, majd a keblemre öleltem.
- Ez kicsit személyes nem igaz?
- Inkább a magáé legyen, minthogy ami benne áll, illetéktelen kezekbe kerüljön. Az értéke csak kettőnknek fontos, és sokkal drágább, mint a világ összes ajándéka együtt. Most mennem kell. Jelenésem van.
Felállt, kissé megigazgatta magán a ruhát. Felém nyújtotta a kezét, és viszonoztam. Kezet csókolt, és még hozzám hajolva a fülembe súgta:
- Ha esetleg ismét Angliában járna, akkor keressen meg. Szállást tudok adni, és talán egy kellemesebb szórakozásra is kapható lennék.
Elpirultam, és majdnem megkönnyeztem azt, hogy hátat fordít, és kimegy.
Amint eltűnt, táskámba csúsztattam a könyvet, és indultam haza, ami már nem is tudom, hogy hol van igazán…


* Oscar Wilde összes művei
OSCAR WILDE PERE I. – f.) Oscar Wilde vallomása / 412. oldal
Szukits Könyvkiadó, 2002