2017. június 30., péntek

A nőiség zavara



A legjobb barátom, a világ legédesebb pasija. Képzeljenek el egy jó kiállású, nyugodt, kevés szavú – bár olykor odamondogat nekem-, kiegyensúlyozott férfit, aki egy olyan izgő-mozgó szerencsétlenségnek a barátja, mint én. Egyszerűen imádok nem otthon lenni és nem egyhelyben. Szeretek mozogni, túrázni, moziba vagy színházba menni, koncerteken headbangelni. Nem ismerek olyat, hogy lehetetlen: addig vagyok hajlandó agyalni valamin, ameddig ki nem kristályosodik előttem a lehetetlenség hálója. Most éppen életem második báljára készülök. S mit mond erre az én pici haverom? „Csak az idióták öltöznek be nyáron, negyven fokban szmokingba és estélyibe. Menjünk inkább ZP-be, mert ott lesz a hét legjobb koncertje.”

   A maga, sajátos mulyaságával fejet hajtott a tény előtt, hogy ilyet nem szabad kihagyni. Beletörődött a bálozásba, viszont arra ő sem számított, hogy az este előtti nagy hajrában jojózni fog a szeme… Hogy tisztán lássatok. Jómagam az a fajta ember vagyok, akihez nagyon illik a bálozás. Néha bánom, hogy nem az abroncsos ruhák korába születtem. Persze inkább a szolidabb típusokat szeretem, nem nézek ki jól két lábon járó habcsókként. Arról nem beszélve, hogy amin kevés az anyag, az olcsósággal is együtt jár. Előnyömre válik az olyan ruha, ami kidobja a formáimat: nőies hurkáimat nem félek megmutatni. Tetszem a fiúknak. De én ezt valahogy sosem tudom elfogadni. Húszévnyi boldog magambanlét után sem tudom, hogy kinek is akarok tetszeni valójában. Azt hiszem, önmagamnak. De, ha egyszer azt látom, amikor a tükör elé állok, hogy dagi vagyok. Ehhez persze drámai kiborulás is dukál. Többféleképpen magyarázom el szegényemnek, hogy mégis rossz ötlet volt az egész, mert egy ilyen töltött zoknit, mint én, minek plasztikba csomagolni!? A barátom méla „én megmondtam” –mal áll előttem, de erőt vesz a kísértésen, és azt mondja: „Gyönyörű vagy! Bolond vagy, ha nem veszel fel valamilyen őrjítő ruhát. Jól nézel ki bármiben!”
   Mint azt már említettem egy másik írásomban, nem szoktam sokat költeni ruhákra, kiegészítőkre, és szépítőszerekre. Előbb varratom meg az elképzeléseket, mint vennék egy olyan cuccot, amit csak egyszer veszek fel, mert oltárian alkalmi. Ám, az estélyi kivétel. Amikor megtudom, hogy olyan helyre megyek, ahova ki kell öltözni, lázasan felvásárolok minden divatmagazint, bújom az olyan internetes oldalakat, amin az éppeni kollekció fut, és teljesen felpörögve válogatok. A döntéseim sokrétűek, éppen ezért több ember véleményét is kikérem. Néha a szokásos fekete, szolid göncöt választom, hogy a hátul merészen kivágott, elöl mélyen dekoltált vöröset. Cipőről semmi szó, mert abban örök a fekete. Persze ez még a nyugis fázis, mert senkit nem gyötrök azzal, hogy épp milyen agybaj söpör át rajtam. Aztán, amint kialakult a végleges állapot, akkor jön az a szakasz, amikor mindenkinek az idegein táncolok. Mindenképpen le akarok fogyni. Ezt sínyli meg mindenki, beleértve önmagamat is, mert ilyenkor éhezem, és gyümölcsökön és magokon élek. Persze, tekintettel vagyok másokra, és nem eszem előttük, de ők előttem majszolják a csokit és a hambit. S mikor sikerül leakadnom a kondigépekről, s kellően csininek érzem magam, elindulunk a barátommal bevásárlókörútra. Na, ennél nagyobb szenvedés csak az, amikor tizenkét órát kell gyalogolva eltölteni magas sarkúban. A haver pedig, mint minden normális pasi, kint ül, újságot vagy könyvet olvasgat, és közben morgolódik, hogy miért nem vagyok képes egy barátnőmmel eljönni vásárolni. Nem tudom a fejébe verni, hogy ruhaválasztásnál egy pasira van szükség, mert az ő nemének akarok tetszeni, nem a nőknek. Bár, mindig lehurrogom a választását. Egy-null oda. Idén egy hosszú ujjú, sötétkék ruhát fedezett fel, némi strasszal a mellek között. Az apácán, ahhoz a viselethez képest fürdőruha van. Dührohamot kaptam, hogy tuti azért választotta azt, mert így akart rávezetni arra, hogy egy satnya kóró vagyok. Beszáguldottam a próbafülkébe, és nem akartam kijönni onnan. A barátom, meg megszólalt, hogy „Bújtat téged a halál reverendába!” Meg még egy sor közhelyet felsorakoztatott. Aztán ő is elhallgatott, és egész délután nem szóltunk egymáshoz. Csak ballagtunk egymás mellett, és már fájtunk az unalomtól, a hosszú sétától. Aztán erőt vett rajtam, hogy nem tudok haragudni az emberekre. Körbeírtam, hogy én milyennek látom, hogy bocsásson meg, amiért gyerekes vagyok, de meg kell értenie. Aztán, a nap végén, az utolsó boltban meg is találtam, amit kerestem. Ugyanolyan volt, mint amilyet kinéztem magamnak a divatmagazin oldalán. Bordó, hosszú, testhez simuló ruha, hátul V alakban kivágva, elöl pedig, éppen annyit mutat, amennyit kell. A haver szeméből kiolvastam, hogy tetszik neki a dolog, de ugyanakkor kicsit idegenkedik, mert majdnem mindent megmutatok.
   Beleszerettem ebbe a cuccba, s hogy viselkedik a kis összejövetelen és a nagy estélyeken? Meglepődtem, hogy mindenki azt latolgatja, mennyibe kerülhetett, mert drágának néz ki. Pedig, ha tudnák, hogy turkálós! De nem vallanám be előttük. Az állandó árnyékom állandóan morgolódik, mert ő vigyáz rám, de így nem tud. Állítja. Én meg csak illegek-billegek, riszálok és keringek, és élvezem. Bár, akin látom, hogy már vetkőztet, azt szívesen pofán is vágnám, de a kellemesség ára az, hogy jobban megbámulnak, mint kellene. De botrányt csinálni nem szokásom. Csinál helyettem az élet… Összeakadtunk a nagy partin az egyik volt, most már igen módos osztálytársammal. Heves gratulációim közepette, észre sem vettem a félig mögötte álló lánykát, egy olyam merész ruhában, hogy túlöltözöttnek tituláltam magam. A barátom persze azonnal kiszúrta magának, meg azt is, ahogy bámultam, erre elkezdett hepciáskodni a sráccal. Mint két kiskakas, úgy pörlekedtek halkan, amúgy a bajuszuk alatt. Mind a ketten őszinteségi rohamot kaptak. Úgy beszélgettek rólunk, mintha az a lány és én ott sem lennénk. A lány vetett véget a csevelynek azzal, hogy egy duci nőre mutatott – aki már túl volt vagy három gyereken- és azt mondta: „manapság minden bivalyt szűk ruciba dugnak?” Angolosan távoztunk a helyszínről. Hazafelé a kocsiban viszont sírva fakadtam, nem akartam elhinni, hogy életem második bálja is romba dől.
   A hazafelé vezető út és még talán a rá következő két nap is szomorúsággal telt el. Csendes boldogság fogott el attól, hogy jövő héten majd strandra megyünk. Nekivágunk a száz kilométeres útnak, hogy csobbanjunk a Nagy Pocsolyában. De addig is, új feladatom van:
   Ki kell néznem, valami csini fürdőruhát!