2017. június 30., péntek

Ahogy meg vagyon írva



Valaki azért felvilágosíthatna néha. De igazán. Tényleg. Hiszen annyi felnőtt szaladgál a világban, amennyi hangya van egy ép bolyban. Vagy más lenne minden? Nem is annyira átlagos? Alig beszélünk, ami azért valljuk be, eléggé furcsa. Sosem volt szó, szerelemről, házasságról, kapcsolatokról, barátságról, utálatról és közönyről, megtagadásról, gyerekvállalásról, és nem utolsó sorban, a vágyakozásról. Az érzelmekről, amik befolyásolják az életünket. Adtál könyveket, filmeket és zenéket, amikből tanulhattam róluk, embereket, hogyha kérdeznem kell, legyen kitől.
Körülvettél olyan emberekkel is, akiktől elvileg tanulnom kellett volna, viszont egy kivétellel, nem jelentett nekem egyik sem semmit. A továbbképzésem hajója itt zátonyra futott, mert hamar rájöttem, más dolgom is van annál, hogy kockásra üljem a fenekemet. Értelmes lettem, ami szerintem a mai világban igazi kincs, hiszen a szabadsággal szívtam magamba azt a tudást, ami a birtokomban van. Tudok a jogaimról, és tisztában vagyok a kötelezettségemmel. Nem futok el, ha egy nagy döntést kell meghoznom, és arról is gondoskodtál, hogy legyen kihez fordulnom, ha netán mégis elakadnék. Adtál állatokat, akiket sorra elvettél, majd személyeket is, akiktől lassan megfosztottál. Megtanultam az érzéseket talán, de nem vagyok benne biztos. Mindennek ellenére, nem hiszem, hogy szándékodban áll megmutatni, hogy milyen lesz anyának, feleségnek, menyasszonynak, nagymamának lenni, és ezt a lajstromot még folytathatnám. Soha nem fogsz nekem diplomát adni, maximum szakmát és nyelvvizsgákat. Aztán kérek valamit, és hiába, hogy komolyan gondolom, te hátat fordítasz, és elmész.
Sokakat elveszítettem vagy így, vagy úgy. Sokat gondolkozom magamról, az életemről. Más vagyok igaz? El kell fogadni, mint ahogy azt is, hogy te teremtettél. Ezért nem hibáztathatlak. Te csak jót akartál. Most már világos, hogy miért kényszerítettél életre. Annyiszor próbáltam kiszállni, és mindannyiszor kaptam még egy esélyt, ami kirajzolta, miért is kell végigcsináljam. Értem, hogy amikor rosszat tettem, miért nem volt velem semmi, hogy amikor nem azt tettem, amit kellett, miért nem szóltál hozzám, hogy amikor nem mentem haza, akkor kérdés nélkül is bíztál bennem, pedig ugyanolyan ideges voltál, mint én.
Sosem mondtad, hogy beteg leszek, hogy elkapok mindent, hogy kapok valamit, ami örökké az enyém. Hogy hányni fogok, és hét napig vérezni. Hogy az egyik vágás jobban fáj, mint a másik. Hogy nem kell utálni a rendelőket, nem kell izgulni, amíg vizsgálnak. Hogy ne féljek a fogorvostól. Sőt, hogy ne bolondnak tituláljam magam, mert nem én élek hamisan, csak különleges vagyok. De ezek említésétől más lennél te. Más lennék én is.
Sok embert látok magam körül. Egyik sem tökéletes. Mindenkinek megvan a maga élete, a maga bajaival. És mindenkinek a saját problémája nagyobb a másikénál. Hajlamosak vagyunk arra, hogy azt higgyük, más nem annyira szerencsétlen, mint mi. Te is, mint mindenki, az eszményit keresed. Pedig ott van. Te magad vagy az, illetve a saját teremtményeid. Tökéletes nincs. Örökölhetünk valamit, de azon dolgozni kell. Ellesünk másoktól, saját kreativitásunkra támaszkodunk, legjobb belátásunk szerint cselekszünk. És egymás munkája összehasonlíthatatlan.
Hamarosan változás áll be ismét. Nem tudom, hogy gondoljak a dolgokra a jövőben. Kiszámíthatatlan minden.
Sosem mondtad, hogy várakozással fog telni minden napom, csak a tárgya állandó. Ezt már sosem fogom tudni elfelejteni, beleégett az agyamba. Remélem, én is képes leszek egyszer hatni, alkotni, hogy te tanulj tőlem valamit.
Ahogy az írva vagyon…