2017. június 30., péntek

Akkor és most



Sosem felejtem el a gyerekkoromat. Az volt a legszebb időszak. Gondtalanul, mint mindenkinek. Még akkor az iskola sem zavart –nem, mintha most azt tenné-, nem nyomasztottak a pénzügyek, az álláskeresés. Nem érdekelt, hogy ki szép, és milyen vagyok én. Az értékek, a mértékek teljesen mások voltak. Csak élni akartam, nem volt más cél.

Vártuk, hogy véget érjen a tanítás, akár szünet, akár csak a nap végén, letegyük a táskát otthon, és már fussunk is ki a szabadba, üljünk le beszélgetni, vagy menjünk el bulizni. Táboroknál teletömni a táskákat, és a vonaton órákon keresztül zötykölődve röhögcsélni. Mindenhol szívesebben voltunk, mint otthon. Csak együtt, karöltve menni mindenfelé, amerre a lábunk visz. Vártak a koncertek, a nyaralók, a tó, a mező, a vár, ezernyi látnivaló, filmek, kiállítások. Az ugató kutyák, a bújós macskák, és egyéb csápoló háziállatok. Még ma is élénken élnek bennem a fiatalkori nyaralások, persze a barátokkal. Milyen jó is volt, amikor bódult állapotban kifutottunk a stégre egy szál alsóneműben, és megállás nélkül csobbantunk bele a Dunába (persze az aggódók mind azt kántálták, hogy vigyázzatok, be vagytok rúgva és hideg a víz – kit érdekel?). Vagy amikor a tábor melletti romoknál kifeküdtünk a kövekre, vagy épp a szalonnasütő helyen dőltünk el, hogy egy sör mellett bámuljuk a csillagokat. Felejthetetlen. Vagy, amikor úgy gondoltuk, hogy jó poén a legnagyobb viharban kiállni a teraszra és bőrig ázni. Történeteket gyártottunk a szélről, a villámokról, az istenekről. Kész mondavilágunk volt, amit csak mi értettünk, de csak mi is vágytunk. Akkor, gyereklélekkel.
Vártak ránk a többiek, száz és egy barát, vagy éppen ismeretlen, akikkel együtt buliztunk át éjszakákat. Megtapasztaltunk új dolgokat, érzéseket, némelyek fájtak, némelyek élnek még ma is, de hát, ilyen a fiatalság. Erről szól nem? Tapasztalni, ha rossz, ha jó. Aztán jöttek az ünnepek, karácsony, szülinapok, húsvét és egyebek, kint a kertben az uzsonnák, vagy a késő esti szalonnasütések. Volt, hogy ropival dobálóztunk, vagy morzsákat hintettünk a másik kapucniába, s nagyot nevettünk, mikor a fejére tette azt. Telente egy-egy vasárnap délutánra összegyűltünk, és emlékeztünk arra, mit csináltunk egész évben egy jó bor és a meleg kandalló mellett. Kártyáztunk, elméleti vitákat folytattunk, s nem volt gondunk semmire.
Itthon pedig, szüleim és a szőrmókjaim bűvkörében pedig, mindezeket elhintettem, és elhitettem magammal is, hogy ez mind így történt meg. Mosolyogva meséltem el, hogy nem vagyok magányos, nem vagyok egyedül, vannak barátaim, akik tűzbe tennék értem a kezüket, és fordítva.
Minden gondolatomba beleképzeltem ezeket a képzeteket, így találtam megnyugvást a szürke hétköznapokban. Kár, hogy többnyire ezek nem történtek meg velem.
Ezek a történetek többnyire az ismerőseimmel estek meg. Emlékszem minden kihagyott dologra, hogy mennyire szerettem volna én is átélni őket. Ehelyett a betonszagú, forró szobában ültem a gép előtt, és olvastam az élménybeszámolóikat, esetleg velük voltam, de annyira féltem a rossz dolgoktól, hogy kimaradtam a jókból is. Talán ezért nincsenek emlékeim, s igyekszem most mindent pótolni. Szerintem még nem késő ahhoz, hogy én is átéljem azt, amit ők, bár nehéz és súlyos, hogy én mindezt egy-egy napba szeretném belesűríteni, holott nekik minimum húsz év állt rendelkezésükre. Az írói fantázia szerencséje, hogy el tudja hitetni mindenkivel, így az íróval magával is, hogy egy vagány ember él egy panelba zárva, nem egy csöndes remete.
Szeretem megélni a dolgokat, az eseményeket, a napokat úgy, mintha az lenne az utolsó lehetőségem. A történeteiket a saját nézőpontomból írom meg, így egy kicsit olyan, mintha nem naphosszat egy székhez szögezve élnék végig. Az ő történeteik ingyen jöttek hozzám, nem úgy, mint a könyvek, s meríthettem belőlük életet, tapasztalatot, magamra fordíthattam őket, megtanultam őket: mi az, ami fáj, ami megnevettet, ami könnyekre fakaszt, hogy bizonyos dolgokat hogyan kezeljek, éljek meg.
Miután a baráti társaságom szétrebbent, új megoldást a könyvekben és a filmekben találtam. Azt hiszem, ez még hosszú ideig meg fog maradni, hiszen egy dologra nem tanítanak meg ezek: kapcsolatot teremteni és megtartani. A képzelet és a realitás határán billeg az elmém, egyszerre vagyok egy érem két oldala, kelekótya és precíz művésznő, egy elsőszülött és magányos gyerek, egy tapasztalt felnőtt – egyszerre vagyok rokona mindenkinek, mégsem ismer senki.
Igen. Ha jellemeznem kellene magam, akkor ezek lennének a megfelelő szavak.
Vágyakozom minden nappal jobban azok után a dolgok után, amikről írok. Legrosszabb ehhez kapcsolódó élményem az volt, amikor Renivel és Gabival elmentünk egy kellemes kis helyre. Már nem is tudom pontosan visszaidézni, miről is beszélgettünk, de valahogy úgy jött ki a társalgás, hogy legközelebb Reni választ helyet, utána én. Azt találtam mondani, hogy én inkább átadom a választás jogát másnak, mert nem vagyok Pesten ismerős, nem járok el sehova, pedig igencsak elkezdtem taposni már a húszas éveimet. Gabi ekkor nekem szegezte a kérdést: „Hol éltél eddig, a Marson?” Igen. Sajnos. A Mars momentán a saját képzeletvilágomat jelentette, mert amikor éltem is, sosem volt pénzem szórakozni menni, vagy a társaság nem látott mást, csak kocsmákat. Felemelő nem? A könyvekből, filmekből vagy mások történeteiből alkotott világom adta meg humoromat, kényességemet az emberekkel kapcsolatban, és látott el éleslátással. Eltökéltem, hogy igenis, élni fogok. Csak felnőttként élni tanulni nehéz. Gyerekként belerázódik az ember, ehhez mérten a felnőttnek ez olyan, mint újra iskolapadba ülni. Mára rájöttem, hogy nem akarok felnőtt lenni, felelősséggel tartozni ügyes-bajos dolgaimért, írónő és grafikus leszek, némi pszichológiát magamba szívva, és bízok egy olyan jövőben, ami momentán olyan súlyos bilincseket tett csuklóimra és bokáimra, hogy ismét a hazugság világába menekültem.
Nem szolgálja az előrelépésemet, de kevés a választási lehetőségem, s napról napra úgy érzem, egyre kevesebb.
Napjainkban nincs lehetőségem könyvet venni. Még kölcsönözni se, így visszatértek életembe a régi kiadások. Ülök a fotelban, kimegyek a parkba, kiülök a teraszra, és olvasok. A barátaimmal felderíthetek gyilkosságokat, filozofálhatok arról, hogyan rakjunk össze egy rakétát, vagy hogyan legyen egy átlag milliomosból szuperhős.
Összeszorul a szívem, amikor arra gondolok, másnak milyen élményei vannak, milyen fiatalkora, milyen lehetőségei. Óhatatlanul kap el a sírás, és eszembe jut az enyém. Szegényes, nagyravágyó gondolatok, amelyeknek alapja nincsen.
Minden, amivé válni szerettem volna, minden álmom, vágyam, célom, amit el akartam érni, minden, amit valaha szerettem volna. És egy, amit mindennél jobban szerettem volna.
Nincs meg.
Még csak az esélyem sincs meg.
De hiszem, hogy az embernek sosem késő, és amit igazán szeretne, vagy meg van írva neki, az be fog teljesülni.