2017. június 30., péntek

Aprócska makkok



Lehetne egy mai underground együttes neve is, ám nem az. Ha új lakhelyemen beszállok a liftbe, ez a felirat vigyorog vissza rám. Mivel hosszú ideig voltam betondzsungel-bébi a hetedig kerületben, nem vettem különösebben rosszul, hogy ismét be kellett költöznöm Pestre. Jelesül Csepel Citybe.

Annak idején, amikor a hetedig kerületet rémisztgettem önmagammal, mindenki meglepődött egy pillanatra, de aztán vállat vonva odébbálltak. Aztán szigethalmi vegetálásom alatt mindenki hüledezett, hogy nem félek-e hazamenni egyedül éjjel. Nem, volt a válaszom. Ma találkoztam egyik ismerősömmel, aki meghallva, hogy hol leledzem újabban, annyit reagált, hogy mennyi igaz a nagyvárosi mítoszból: paraszt emberek, rosszarcú egyének, nem idevaló üzletasszonyok…stb.
A házunk hetedik emeletére azon okból, hogy iszonyatosan félek a liftektől, gyalog szoktam felmenni. Eddig azt hittem, hogy csak én vagyok ennyire mazochista, vagy cardio-prgoram-függő. De nem. Kutyagoltam felfelé, erre két eléggé rosszarcú hapsi jött velem szembe. Acélbetétes bakancs, kék farmernadrág, fehér póló, és bőrjakó. Ahol volt némi hiba a ruházatukban, azt fekete szigetelőszalaggal fedték el. Settenkedtek lefelé, illetve inkább sefteltek az egyik lépcsőfordulóban. Csak egy pillanatra néztek rám, aztán tették a dolgukat tovább. Aztán arra gondoltam, hogy milyen volt az, amikor egy felvonuláson megszúrtak tűvel egy lányt, és üdvözölték a HIV-betegek dicső társadalmában. Szóval, amikor megláttam őket, egy pillanatra elakadt az összes lélegzetem, ami volt, és valahogy elmúlt a hazafelé siethetnékem. Minden lépcsőfokot alaposan meggondoltam, és az utolsó lépcsőfok is eljött. Sokkal gyorsabban, mint gondoltam volna. Uh, de nem szeretnék most itt lenni. Halált megvető bátorsággal suhantam el mellettük, mire mind a kettő tüzetesen végigmért, és mosolyogni kezdtek. Mit tehettem volna, visszavigyorogtam. Valamit motyogtak, mire én feleltem.
- Hogy mondod? Mi van? – támadtam egyből, hiszen eléggé allergiás vagyok arra, amikor nem tudom, hogy rólam van-e szó egyáltalán, vagy hogy egy ember mit mond a bajusza alatt.
- Ha lehet, akkor halkabban. Anyáink tiltanak minket egymástól, és ha meghallják, hogy valaki kérdőre vont minket, akkor kinyírnak minket. Nem szeretik a társaságunkat. Sem az övé az enyémet, és fordítva.
Kuncogtam egyet. Vicces volt két keményfiút látni, akik annyira nagyok, hogy félnek a saját szüleiktől.
Ők persze, nem tudták, vagy ha tudták is, rossz néven vették, hogy kinevettem őket.
- Jól van, akkor suttogok. – úgy csináltam, mintha valami vérkomoly filmben egy titkos szövetség tagjává választottak volna, akik valami gonosztevőt akarnak eltenni láb alól.
- Kérsz? – az egyik felém nyújtott valami cigarettafélét, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy elfogadjam.
- Nem, kösz. Most szoktam le a dohányzásról, kis szerencsével örökre. Ez alighanem, megölne.
A két srác egymásra nézett. Most biztos azt gondolják, hogy dilis vagyok, de minimum én is tartok a szüleimtől.
Gúnyos mosolyt erőltetve az arcukra eltették a pakkot. Hál’ Istennek!
Aztán tovább indultam a hetedik emelet felé. Útközben azon agyaltam, hogy milyen lett volna, ha előkapnak valami igazolványt, és kiderül, hogy az FBI alkalmazottai, és arra akarnak megkérni, hogy segítsek elkapni egy sorozatgyilkost. Megmutatják a jelvényeket, és közlik, hogy titkos az akció. Persze utána viszlát szép, új világ.
A minap este jöttem haza, és a sétálóutcán egy sötét kompánia fogadott. Eléggé borittas emberek voltak, csupa bizalomgerjesztő arc. A lámpák sárgás fénye csak rontott a helyzeten.
Utánam kiabáltak olyan dolgokat, hogy a pornófilm-producerek kapva-kapnának egy ilyen ötleten. De úgy tettem, mintha a telefonomon a zene nem maradt volna abba, s én nem hallanék semmit. Tovább sétáltam, mintha nem is vettem volna őket észre.
Ha határozott vagy, és csak előre nézel, nem állsz meg, nem mutatsz félelmet, akkor békén hagynak. Tény, hogy leizzadtam rendesen, a lábam remegett, és a késüket már a gerincemen éreztem. Letettek rólam.
Még nem volt albérlet-avató, de azért kacérkodom az ötlettel. Félek, az lenne a vége, hogy a zene, vagy a hangoskodás miatt valaki becsengetne. Lényegtelen, hogy kislány fizika könyvvel, vagy egy öreg néni pitbullal, vagy egy kopasz, kigyúrt figura, akkor is ugyanaz lenne a vége: mészárlás vagy rendőrség. A félig giccses, nyájas kéremszépen közepette azért azt forgatná mindegyik a fejében, hogy kinek, milyen halálnemet válasszanak.
Letettem a házibuli ötletéről. Várok inkább addig, ameddig fel nem épül az új ház, ahol lehet szabadon garázdálkodni, már amennyire az én ismerőseim rendbontók. Ott majd lesz buli, nem is egy, de addig inkább maradok a fenekemen.
Rosszarcú emberek, garázdák, mitikus hősök minden kerületben vannak, minden városban, ez nem csak a rossz hírű nyolcker sajátja. Minden tér kitermelte magából a saját vandáljait, vagy ál-gonosz embereit. Nincs kivétel. Csak a hírek nem pont arról szólnak, hogy itt is, meg ott is mi történik, mindig csak egy helyre fókuszálunk népbutítás címén. Nem nézünk körbe, minek. Máshol úgysincs, nálunk úgysincs. Dehogy nincs! Csak tudni kell megférni egymás mellett. Ha megfelelően közelítesz egy emberhez, akkor nem lesz semmi baj, illetve nem minden az, aminek elsőre látszik.