2017. június 30., péntek

Az író meg a tolla



Az író sóhajtott, bágyadtan rámeredt özönvíz előtti vekkerére, ami pont fél egyet mutatott. Megrázta a tollát, firkálni kezdett egy üres papírlapra, de sötét tintacsíkok helyett, felhasította a lapot. Az író szíve összeszorult. Még sosem történt meg vele, hogy ha kértek tőle egy történetet, a képzelete lantja elhalkult volna. Már csak pár nap volt a leadásig, s a történetért kapott pénz, az életét jelentette.

Egyre hevesebben húzta a vonalakat. Néha felsejlett egy-egy mindennél halványabb vonal. Olyan vékonyak és gyengék voltak, hogy a szabad, emberi szem nem láthatta. Az író rámeredt szerszámára.
A férfi elmosolyodott, és elcsomagolta a tollat. Ő maga felhúzta a vekkert, majd nyugovóra tért. Mihelyt elaludt, a toll dagadt, mélykék cseppeket pötyögtetett az alatta fekvő anyagra.
Hordta az író egyik írószerestől a másikig, de hiába. Aki csak meglátta, és a kezébe vette, az mind elámult, viszont segíteni vagy írásra bírni egyik sem tudta.
- Ez egy eredeti Faber-Castell? – kérdezte az egyik ápiszos. Majd hamar meggondolta magát, hiszen erre utaló jelzés nem volt a tollon.
- Még soha nem láttam ilyen szép, régi tollat. – ámuldozott a másik irkás. Nagyítóval vizsgálta, tintába mártotta, alkohollal tisztogatta, de a toll nem akart írni.
Meresztették a szemüket, hümmögtek, szétszedték, majd összerakták, a márkástól az olcsóig, mindenféle tintába belemártották, tisztították ezzel-azzal, de az íráspróbán mindegyik módszer megbukott.
Az író kezdett belenyugodni abba, hogy másik tollat kell vételeznie, ezt pedig, a többi, elhasználódott kóró közé kell dobnia. Már éppen dobta volna ki, amikor egy kislányba botlott. Elejtette a tollát, amit a gyerek felkapott, alaposan megnézett, majd visszaadta az írónak:
- Nem hittem volna, hogy létezik. – csodálkozott a gyermek.
- Micsoda? – kérdezett vissza az író.
- Hát a toll! – kiáltott fel a kislány. Nem ismeri a meséjét?
- Nem én. Mondd csak. Pár aranyért elmondanád?
- Persze! – kezdte a kislány. Épp csak egy hirtelen levegőt vett, és már bele is kezdett a történetbe: Az úgy volt, hogy még az ősidőkben élt egy király. Sokat olvasott, és mások is sokat olvastak fel neki olyan uralkodókról, akiknek életét és kormányzásuk alatti felvirágoztatást legendák zengték. Mivel kiskirály volt, apró királysága aligha lett volna világhírű. Készíttetett egy tollat rózsafából, melyet cseresznyeszínűre festettek, és üvegesre políroztak. Díszítése színarany volt. – Az író csodálattal hallgatta a históriát. – Aztán, a király meghalt. Rosszabbnál rosszabb uralkodók váltották egymást évről-évre. De mind kellemes és jó színben feltüntető történeteket szerettek volna lejegyeztetni magukról. Ám a toll, nem írt. Nem fogott, csak repedésig sértette a papírt. Az uralkodók kivégeztették az írnokokat, mert azt hitték, hogy azok elárulták a királyt. Az utolsó hírnöknek azonban sikerült elmenekülnie. S azóta a toll, igaz íróról, igaz íróra vándorol. Ennyi.
- Varázslatos! – kiáltott fel az író. – Most már értem! Tessék, kicsi lány, itt a fizetséged! – Egy bukszányi aranyat töltött a gyermek apró tenyerébe, de tudta, az annál, sőt, mindennél többet ér.

Amint hazaért, ledobta bordó bársonyöltőjét. Gyertyát gyújtott, a fiókból egy kötegnyi papírost húzott elő. A polcról levette a tintatartót, és kicsomagolta a tollat.
Maga alá húzta a székét, és azon kezdett el gondolkozni, hogy csak jó, szép és igaz történeteket írjon le. Hiába az agyvelő hazugságai, a képzelete szárnyai olyan valós magasságokra emelte, hogy maga se gondolta volna: a saját életéből merített ötleteket.
Mondja azt bárki, hogy valótlanság, de a legszebb és legigazabb történeteket az élet írja... Csak tudni kell szavakba önteni.
Az író talán még most is annak az olcsó bérháznak, kopott asztalánál ül, és egyre csak írja és írja a történeteit.