2017. június 28., szerda

Az újságírásról másképpen



Huszonegy évesen az a meglátásom, hogy mindenkinek szüksége lenne arra, hogy egy egész napot töltsön el egy rehabilitációs intézetben. Bármelyik nap, bármelyik intézetben, naturalisztikus kegyetlenséggel.

Ez a meggyőződés akkor vert bennem gyökeret, mikor először beléptem az AKG újságírói csoportjába, amit fellengzősen, de nem alaptalanul, a fiatalok szenvedélybeteg alakulatának neveznek.
Mielőtt bárki megharagudna rám, engedjétek meg, hogy elmeséljem, honnan ered ez a meggyőződésem. Szeptemberben alkalmam nyílt beteg gyerekekkel foglalkozni. Már három hónapja dolgozom ott, - mint egészségügyi vizsgás, részt vehettem az intézet életében.
Kevés hasonló helyen éreztem magam ennyire otthon. Életem egyik legmeghatározóbb élménye.
Több tucat ember, akik azt kérdezik egymástól és maguktól: hogy kerülsz ide? Erre pedig, választ várnak. Lehetőleg a legpontosabbat. Nem engednek elkallódni, amíg ki nem fejezed önmagad.
S akármilyen hibát vétesz, biztos lehetsz benne, hogy nem fognak elítélni, kicsúfolni, kiröhögni, kirekeszteni: mert ott már mindenki felnőtt, mindenki tudja a saját válaszát, melynek legtöbb esetben ugyanaz az alapja: emberi szükséglet.
Ebben az iskolában a tanulni igyekvők azt tanulják meg, hogy miképp ismerjék fel a dolgokat, hogyan nézzenek szembe a feladatokkal, az érzésekkel, hogy mit lehet elmondani, hogy mit nem lehet, legyen az bármilyen ijesztő, nehéz vagy fájdalmas. A tanárok nem kényszerítenek semmire, mindenkire rá van bízva a saját élete. A legtöbben ahelyett, hogy hátat fordítanának a nehézségeknek, szembenéznek a szürke hétköznapokkal. Bár, mikor reggel belép ide az ember, akkor könnyen és gyorsan eltűnnek a démonok… átmenetileg.
Persze, ezt a leírást minden szenvedélybetegre és betegre rá lehet húzni. Vonatkozik ez a leírás az írás szerelmeseire is. Vonatkozik így mindenre. Vonhatnánk meg a vállunkat.
Ugyan.
Az akadályaink közösek. Mint társak, felelősséggel tartozunk a másikért, annak megismeréséért. Ezért egyre inkább erősödik bennem az idealista meggyőződés, hogy nem ártana, ha egyszer mindenki átélné, milyen felszabadító felvállalni egy közösségben a kínos helyzeteinket, a hibáinkat, a tévedéseinket.
Ennek az osztálynak az önéletrajza is erről szól: egy totálisan kétségbeesett, különböző tízen-húszon éves emberek összessége, akik küzdenek a megélhetésükért. Sajnos az élet szenvtelen hangon mondta meg, hogy nem sikerült a továbbtanulás, hogy más választásuk nincs.
Ebben a csoportban mindenki tisztes, magyar szülők gyermeke, jó iskolába jártak, szétszórtan laknak, ennek ellenére nem vagyunk replika. Különbözőek vagyunk: felszolgáló, rocksztár, színész, táncos, zenész… és még lehetne sorolni. Csak félig vagyunk zombinak nevezhetők; pontosan tudjuk, hogy merre akarunk tovább menni, csak az a kérdés, hogy ezt mennyire akarjuk, és mikor.
Lassan, de biztosan megszabja mindenki a határait; van, aki visszalép, van, aki előre, de egy biztos: leginkább kollektíven csalogatjuk egymást be a körbe, szúrós tekintettel, viszont elfogadással. Nem szembesítjük a másikat semmivel, nincs rá okunk. Legfontosabb elfogadni, hogy nem tudjuk megtanulni, és mégis tanulni kell. Ennek a kimondása az első lépés a tehetség felkutatása felé. Tulajdonképpen, ebben nagy hasonlóságot mutatunk a szenvedélybetegekkel. Hasonló a mondat, ami nekik az első lépés a gyógyulás felé.
Az AKG kivételes élmény, mert feltesz pár őszinte, költői kérdést: jó vagyok abban, amit mímelek? Mit szeretnék? Merre tartok? De mindenek előtt: ki vagyok én?
Nehéz intézmény. Felkavar, dühít, megríkat és fáj. Magyarországon alig van olyan család, amit ne érintene valamilyen probléma. Ha egy családban valaki újságíró lesz, az azt jelenti, hogy a környezete beteg – az írás betege. A gyógyulás pedig, csak együtt menne: aki képes végigmenni a fehér vonalon, és közben biztonságban támogatják, újjászületik. Sajnos, a gyógyulásnak kicsi az esélye: nézzük meg a MUOSZ oldalát az interneten.
Ezért nagyon fontos egy rehabilitációs intézet. Példának lehet őket állítani, hogy ők megtanulnak valamit, majd azzal együtt tudnak élni…
… és át tudják nekünk adni.