2017. június 28., szerda

Bocsánat, elaludtam!



A vonatút még hosszúnak ígérkezett. Kelenföldön szálltam fel, és egészen Várpalotáig menekültem pesti életem elől. Megkerestem a mindig remélt, üres kocsit, és körbenéztem, hogy nem ülnek-e mindenhol. Észrevettem egy szabad négyest, ám mikor odaértem, egy fiút pillantottam meg.
Bakancsos lábát a vele szemben lévő ülésen pihentette, a másik két, szabad helyen a cuccai éktelenkedtek. Még egyszer körbenéztem. Mindenhol emberek. A fiú kibámult az ablakon. Rávettem magam, hogy nem fogok órákon keresztül ácsorogni, megszólítottam, de semmi válasz. Erre megkopogtattam a vállát, ettől összerezzent, és felállt. Segíthetek? – kérdezte. Még soha nem pirultam el ilyen gyorsan. Mint amikor kiskoromban leskelődtem valaki után, és az rajtakapott a tettemen. De nem is ez volt a legőrjítőbb a dologban, hanem az, hogy hajlamos vagyok arra, hogy szerelmes legyek első látásra valakibe, aki idegen. Most is, hónapok óta voltam egyedül, és vágytam valakihez odabújni. Ha pedig, valaki még a „nagy ideálba” is beleesik, ott én elvesztem. Most is. Amikor felállt, elpakolta cuccait, hogy legyen helyem, majd az én holmimat is felpakolta a kalaptartóra. Egészen közel állt hozzám, ez a nálam majd’ két fejjel magasabb Adonisz. Csodálatos illata volt. Már most tudtam, hogy a hosszú utazás alatt, végig csillogni fog a szemem, és idiótán fogok vigyorogni magamban. Ő is finoman rám mosolygott. Füle mögé hajtotta rakoncátlan hajszálait, és megkért, hogy foglaljak helyet. Két lábon csinosabbnak láttam, mint így, ülve. Hibátlan volt. Hosszú lábai voltak, viszont, biztos voltam abban, hogy sportol valamit, mert olyan deltája volt, amit utoljára akkor láttam, amikor egy vízilabdás ismerősömet ölelgettem meg. Őt is hogy megöleltem volna… hmm… De visszadugta fülesét, és behunyta a szemét. Most már biztonságosan bámulhatom. Ahhoz képest, hogy fekete haja volt, a borotválkozás okozta erős szőrzet nyomait nem lehetett látni az arcán. Pici kecskeszakálla rabul ejtett, majd elvakított a Nap. Átültem mellé, mire ő kicsit összehúzta magát.
Izgatottan vártam, mi fog következni. Felszólít arra, hogy húzzak vissza nagyon gyorsan a helyemre, ő mászik arrébb, megfogja a kezem, és szerelmet vall, vagy legalább elkezdünk beszélgetni, ha már legalább útitársak vagyunk. A jegyéről láttam, hogy ő is Várpalotára tart. Női hiúságom elkezdett bennem ordítani, hogy mi az, hogy itt arra késztet, hogy elpiruljak, és kimelegedjek, viszont sehol egy bocsánatkérés! Hát, milyen dolog ez? Hétköznapi. Hiszen nem is sejtheti, hogy megmozdított bennem valamit. A gyomrom összerándult, majd a beleim kezdtek hangoskodni, és az izgalom lekúszott egészen az ölemig. A vonat egyhangú zakatolása is csak erősítette kényszerhelyzetemet. Néztem ide-oda, és mindig, a mellettem szunnyadó, barna emberkére jutottam vissza. Az érzés egyáltalán nem volt jó. Bizseregtem, mint ahogy egy nő bizseregni szokott, amikor izgalomba hozzák, de így, nyakig beöltözve, nem volt annyira kellemes, mint ahogy azt én megérdemelném egy év után. Húzogattam a nacim szárát, igazgattam a derékrészét, lecsúsztam, felültem derékszögbe, hátradőltem, előrehajoltam. Sehogy sem múlt el, sehogy sem volt jó. Annyit értem el az izgágaságommal, hogy teljesen beindultam, és már a képzelőerőm is mesélni kezdett. Kínosan, a gyomromba szorult elvonási tünetekkel, próbáltam másra összpontosítani. Kellemetlen, általam undorítónak vélt dolgokra gondolni nem is olyan könnyű. Pláne egy ilyen helyzetben. A végén már arra vetemedtem, hogy a mellettem ülő fiút kezdtem el különböző, ijesztő, durva, undorító helyzetekben elképzelni. Csigákkal a testén, több fiúval egyszerre, kibelezve, de semmi. Valahogy az érzés inkább csak nőtt, mint apadt volna. Még jó, hogy nem vágtam le egy Prodigy-táncot magamban, hogy fizikailag is elhessegessem magam elől a gondolatot. A fiú leszedte lábait a székről, és akkora terpeszben ült, hogy a lába az enyémhez ért. Úristen, elmegyek! Melegem volt, hiszen vörösen izzottam attól, hogy a bizsergés minden lehetséges járatot alaposan átvizsgált a testemben. Igyekeztem a szemközt ülő nénire összpontosítani. Az ő meztelensége volt az egyetlen menekülési útvonalam, hiszen az átlátszó otthonkája alatt nem viselt semmit. És ez jól látszott. Erre a mellettem ülő kisangyal hozzám simult teljesen. Tenyerét a combomra tette, karja az enyémhez szorult, annyira közel jött hozzám. Kikerekedett szemekkel néztem magam elé. Nem mertem felemelni a fejem, hogy azon vegyem észre magam, hogy a többi utazó számára egy erotikusfilm főszereplője vagyok. Éreztem a többiek szemét. Tudják! Tudom, hogy tudják, hogy az ölemben él a legszebb és legősibb érzés, ami egy embert valaha a hatalmába kerít. A levegő fogytán volt, pedig minden ablak nyitva volt, az alsóajkamat harapgáltam. A vonat zötykölős részre ért. Az anyagok, csak úgy hullámzottak a testemen, mintha a hőn áhított férfi keze simogatna. Gyorsan vettem a levegőt, mintha veszélyben lennék. De hát, abban is vagyok! Elárulhatom magam egyetlen mozdulattal! Nem szabad! Ökölbe szorítottam a kezem. Mint ahogy a jég szétolvad a whiskyben, úgy kerített hatalmába az élvezet, amit utoljára akkor éreznem, amikor egyszer sikerült álmomban összehozni egy eredményes menetet, életem nagy Őjével. Ez két hónapja volt, amikor együtt buszoztunk haza, majd otthon beájultam az ágyba. Bénító vibrálás vett birtokába, aminek hatására a szívem úgy dobogott, mintha száz emeletet futottam volna felfelé – de nem. Csak az élvezés közeleg. Zsibbadni kezdtek a végtagjaim, repültem, forogtam, nem volt megállás. Összehúztam a szemem, igyekeztem nem kimutatni, hogy nemsokára bajban leszek… már abban voltam.
És amikor a leghangosabban eresztettem ki a levegőt, a férfi a vállamra hajtotta a fejét, majd egy zökkenőnél, tovább csúszott az ölemig.
S mintha kifulladásig élveztem volna az ágyamban, ráhajoltam a fiúra, aki összerezzent, és félig lassan, de annál óvatosabban emelkedett fel. A szemembe nézett. Zilált volt a lelkem. Egyszerre szólaltunk meg:
- Bocsánat, elaludtam.