2017. június 27., kedd

Boldogság



„Az érzelmeket nem lehet megmagyarázni, csak úgy vannak. Egy jól elzárt, titkos dolog. Mindenkivel együtt jár, mindenkiben benne van. Majd jön, ha akar. Nem lehet kicsalni, ha felboncolom magam, akkor sem jön ki.”


A minap e-mailt írt az egyik barátom, akinek sérült a lelke. Azt írta, most szeret, és tulajdonképpen boldog. Nem hangzik valami bíztatóan, igaz? Nem is az. De nézzük meg, miről is álmodozik a fiú, aki tökéletesen boldog szeretne lenni. Vajon mit képzel el olyankor, amikor a nirvánára gondol? Többnyire valami életre szólót. Például pénzt és a munkájában dicsőséget. Kertesházat egy csendes helyen, egy szerető nőt, gyerekeket, ergo egy komplett családot. Formaautót, amit a középosztálybeli emberek meg tudnak fizetni. És persze egy fajkutyát, ami vígan csahol a kertben. Badarság az egész! Ilyet tudatlanul, gyerekként álmodunk magunknak, hogy elbújjunk a rideg valóság elől. Igaz és éber, de nem maradunk örökké csecsemők. A ház mindig kastély, tágas és meleg. De hol vannak a költségek, az adók? A takaros feleségünk valójában nem főz, nem takarít, nem csinos, és nem egy erotikus rabszolga. Ebből amúgy is kettőt az anyja tölt be. A gyerekek tökéletesek: szépek, egészségesek, ügyesek és okosak. Ha-ha-ha. Kabaré. A munkahelyünkön nem léptetnek elő; ha szerencsések vagyunk, nem rúgnak ki.
Légüres mesék, ipari közhelyek. Könnyűek. Csábítóak. Hogy akkor mi a boldogság? Van-e egyáltalán? Állítom, van. De más. Vannak boldog pillanatok. De mi a legboldogabb pillanat számomra? Talán ez:
Pár éve, egy tavaszi napon, hosszú útra mentem. Egy temetőbe csatangoltam el, és lefeküdtem egy sírra. Az utazás elkezdődött. Már nem volt kedvem élni, csomó fölösleges nap volt mögöttem. Hánykódtam az avaron. Elfagytak a végtagjaim, mégis kipirultam. Beteg. A lelkem haldoklott. Sok mindent megadtam volna, ha ez az utazás előbb bekövetkezik. De nem. Balsejtelem fogott el. Nem megyek innen többé sehova. Szottyos, sötét tavasz volt. Ritka. A sírok áztak, vártak rám. Üres volt a temető, ösvényeit senki sem járta. Csak a kisállatok játéka zavarta meg a csendet. Átkozottak mind. Egy sír oltalmából néztem ezt a fura színházat. A legfurcsább jelenés a sírásó volt. Dolgozott. Életuntan sóhajtott. Rám nézett, de nem köszönt. A lidércnyomás folytatódott. Rég elfeledett képek peregtek előttem. Hiába. Aztán ismét felém tekintett a borvirágos sírásó. Bámultuk egymást, és mégsem akartunk látni. Mert semmit sem ettem, az érzékeim felmondták a szolgálatot. Nem tudtam, mi volt, mi van és mi lesz. Nem tudtam semmit. Az élet csak pereg és pereg, szüntelenül témáktól és szereplőktől megfosztottan. Kétségbeejtett keret foglalja össze. Mindenki céltalan, minden kietlen és hamis, főleg én magam vagyok semmi. Minden rossz dolog táncra perdült, dobolnak rajtam. Önvád marcangolt. Ott, akkor este, nászágyat vetettem magamnak és a Kaszásnak. A sírásó gúnyosan búcsút intett. Titkon biztos eltervezte, hogy megerőszakol és megöl. Mindenesetre, jó mélyen a csuklómba mártottam a pengét. Órákig, félig ájultan hallgattam, majd mély álomba merültem…
Ordítva ébredtem fel. Eszeveszetten tapogatóztam a sötétben. Nem tudtam, hol vagyok. A torkom kiszáradt, sebeimet kötés borította. A fűtőtest ontotta magából a meleget. Kitéptem testemből az infúziót. Fájt. Kitámolyogtam a folyosóra.
Itt kezdődött a boldogság. Az, ami most volt a legteljesebb. Egy kórház volt, öröm koszorúzta hely. Sütött a nap, csillogott a harmat. Egy duci nővér jött felém, köntöst adott rám. Betessékelt egy terembe. Kacagó, beteg gyerekek társasoztak. Kellemes, üde volt a nyitott ablakon át beáramló levegő. Szólt a tévé. Az idősek beszélgettek, rejtvényt fejtettek, szórakoztak. Egészségesek voltak. Öröm dobogtatta a szívemet. A legjobb helyen voltam. Kedves őszinteséggel, becsületes tisztelettel vettek körül. Tágas, egybefüggő terem volt. Végében egy kopaszodó orvos, aki halkan beszélt. Egy pohár vizet hozott, és egy pirulát. Felhajtottam. Az ablakhoz csoszogtam, bámultam a természet felkelő csodáját. Még soha nem örültem annyira az életemnek, mint akkor. Az életemnek újra értelme lett. Lenn, egy meleg szobában kaptam ételt. A lámpa pislákolt ugyan, de a Nap ezernyi fényben világította meg a helyiséget. A falon Jézus képe, és egy óra volt. Vajat, friss kalácsot ettem. Minden kívánatos, szép, kimondhatatlanul csodálatos. Erre nincsen szó.
Szóval, ekkor voltam a legboldogabb. Hogy miért? Rátok bízom a megfejtést. Az érzelmeket nem lehet megmagyarázni, csak úgy vannak. Egy jól elzárt, titkos dolog. Mindenkivel együtt jár, mindenkiben benne van. Majd jön, ha akar. Nem lehet kicsalni, ha felboncolom magam, akkor sem jön ki. Ha nem sikerül előhozni, akkor a halállal elvész. Magaddal eltemeted.
A boldogság mindent megér. Több mindennél. Egyszóval a boldogság rendkívüli. Amilyen gyorsan jön, úgy elillan; csak egy pillanat. Közjáték két hullámvölgy között.