2017. június 28., szerda

Carpe diem!


Egy újabb magányos reggel. Csak én vagyok itthon, meg a négy macskám, illetve Bogyó, a kutya. Kint, a verandán iszom meg a nap első kávéját. Egy piros hálóing van rajtam, a hasam környékén egy maci virít. Hányszor lekávéztam már… Bámészkodom.
Amit az élet tegnap ötkor nyugovóra küldött, azt most lassan felébreszti. A baloldali szomszéd csipás szemekkel gazol a kertben rendületlenül, majd locsol. Ilyenkor még nem éget a Nap. A másik oldalon, kicsit arrébb, egy beesett arcú házaspár suvickolja a tegnapi autómosásból kimaradt területeket. Körülöttük a gyerekek sírnak; nem akarnak a nagymamához menni. Szemben a szomszéd gyerekének kedvenc dj-je keveri a fejfájós zenét, így próbálván megszabadulni a szülőktől, akik elől eltitkolja, hogy mikor elmennek jön valaki, akivel egész nap szeretik egymást.
Az utca végén zajló építkezés napok óta csendes, ma mégis vagy húsz autó áll a kerítés előtt. Már felhúzták a házat, a falak állnak, csak épp nincs benne semmi, amit összközműnek lehetne nevezni. A kerítés oszlopai csupaszon meredeznek, míg a rájuk tekert vasháló mindenfelé hajlik, amerre nem kellene. A két házzal arrébb álló erődítmény őre viszont a kutyájával kullog fel és alá. Túlsúlyos, kopaszodó, kifejezetten ronda embert képzeljenek el egy riasztóval a hóna alatt.
Minden reggel ugyanazt a cselekvéssort hajtja végig, mintha valami vallásos rituálét tenne meg naponta, ugyanakkor. Leül a kert végében, ahol akkor szokott pihenni, amikor már nincs se hideg, és még nem is süt oda a Nap. Elővesz egy fésűt, és a kutyáját kezdi el vele cirógatni. A kicsi meg, hagyja. A kabátjából csokoládét vesz elő és egy termoszt. Kávé van benne. Szinte ide érzem, hogyan van elkészítve: feketén egy csepp tejszínnel. Kétszer, hosszan belekortyol, majd megosztja a csokoládét a kutyával, aki kicsit sápkórosnak és soványnak néz ki gazdája mellett. Már régen elmentek a ház urai, már szabadon garázdálkodhat. Többnyire annyit enged meg magának, hogy Sláger Rádiót hallgat tízig, majd át a Pont Fm-re. Onnantól minden kedvenc zenekarát teljes hangerőn meghallgatja. Nem szól rá senki. Errefelé egy-két kivétellel hasonszőrűek laknak. Amikor megunja, akkor halkra veszi, és maga kezd el dúdolni. Ilyenkor járja körbe a házat, immár sokadjára. Tudja, hogy abba az erődítménybe senki nem fog bemenni, mégis erőt vesz rajta a kötelességtudat. Eközben az öreg néni, aki a virágait locsolja, átlocsol a kertbe. A szomszédainak csodaszép virágai vannak, de nem törődnek velük. Ameddig azok alszanak, meglocsolja őket. Nem csoda, hogy sosem hervadnak el. A vízsugár íve halvány szivárványt von maga után.
Nálunk bent, a híradó ontja a tényeket. Be van csukva az ajtó mögöttem, valahogy mégsem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy harang szól benne. Meghalt valaki. Valaki fontos. Mély, szomorú gondolatokat áraszt a tévé magából. A hangok is ezt támasztják alá lomhaságba fulladt tisztelettel. Túlharsogja a madarakat, a biztonságiőr kedvenc zeneszámát, még a szembeszomszéd kiabálását is.
Egy sportoló halt meg. Valahol ez túl életszerű az előbb látott színhez képest.
Egy héttel ezelőtt még életének legnagyobb eseményére készült, s most már ő a víg halott, mert tudhatja, hogy mennyien szerették. Miből? Hogy mennyien jöttek el a temetésére. Nem akarom hallani, ki is volt ő. Senki nem akar hallani róla.
Mindenki szereti, ugyanakkor hibáztatja is, hogy épp most, épp így hagyta itt őket. Neki már jobb, jó helyen van bárki mással ellentétben.
Valaki azt mondja, így a jó, ennek így kellett történnie. De nem néz senki szemébe, mert nem is így gondolja. Ő is hibás, ő is hibáztat. Siratják a halottat, pedig nem is őt akarják megváltani ezzel, hanem saját maguknak keresnek üdvösséget. Inkább. Sosem a jó érdekében sírunk, csak a magunk tisztázására figyelünk.
Én pedig arra gondolok, mit kellett volna másképp tennem. Nézek magam elé, kiszáradt szemekkel, és arra gondolok, hogy mit is hibáztam, hogy mit kellett volna másképp tennem, sőt, amit kellett volna is, sokkal hamarabb.
És nem tudom, hogy nekem mennyi időm van még. Hogy annak, akivel/akikkel együtt szeretnék lenni, mennyi idejük van még.
Vajon mindent épp az idejében csinálok? Vagy el vagyok maradva magamhoz és hozzájuk képest is? Vajon ők hogyan cselekszenek most? Egyedül vagyok, és várok. Várok arra, hogy valaki bekopogjon és azt mondja, velem akarja csinálni. Meg kell ezt várnom, és talán én sem leszek béna.
És minden nap azzal fekszem, mi van, ha nem lesz holnap? Mi lesz, ha nem kelek fel, vagy megszakad a nap valami miatt? Mi van, ha nincs időm arra, hogy várjak valakire? Mi van, ha most rögtön cselekednem kell?
Azonnal kell cselekedni? Mindennek szoros egymásutánban kell történnie? Feltétlenül mindent át kell élnem egy nap alatt? Mi van, ha valami kimarad? Lemaradok róla? Sosem történik meg újra? Sosem jön az utamba megint? Minden nap az jár a fejemben, hogy tétlen vagyok, hogy mihaszna a nevem. Hogy nem tettem semmit, amivel előbbre jutottam volna, vagy másokat segítettem volna céljukhoz.
Volt egy nap, amikor kegyetlenül megmutatta nekem az Élet, hogy nincs holnap. Hogy huszonnégy óra alatt kell annyit élni, mint amennyire egy emberöltő sem elég. Nincs olyan, hogy tegnap, hogy nem mondhatom azt, hogy majd holnap. Egy pillanatba kell belesűríteni mindent: a locsolást, a kávét, a dalokat, az építést, a veszekedést, a szerelmet és a bocsánatkérést. Félre kell tenni minden mellékes tényezőt, és csak élni kell a mának, mert nem tudhatjuk, mi vár ránk az eljövendőben.
Valami meleg, szőrös, élő dolog tekereg a lábamnál. Lenézek: az egyetlen macska a világon az enyém, aki nem él szinte semmit. Egész nap otthon eszi a fene, és csak alszik és eszik. Lehajolok, megsimogatom, mire eldobja magát a reggeli kövön. A hűvös, kerek pocak mélyén dorombolás hördül fel, és arra gondol, hogy ha ez kilenc élete közül az utolsó, akkor boldog lesz, mert szeretik.
Ő is szeretni akar. Közeledik, bújik, nyálaz. Majd kicsit távolabb lépdel, és fürdik egy nagyot.
Semmi baj, ilyen a macskatermészet. Megnyugvás kellett neki egy pillanatra, hogy érezze: élt.
Lerázom magamról a szőrt.
A bemondó már másról beszél. Egy hétre előre elmondja, milyen időnk is lesz.
Élni kell tovább!