2017. június 27., kedd

Csontkert



„Egy angyal. Egy régi ismerős. Emlékszem, Szigethalmon, hány hideg reggelen ébredtem melletted. Te vagy az! Délig részegen álmodtunk a puha ágyban. Mindig azt mondtad, hogy neked a Nap olyan, mint egy angyal, mint egy barokk lámpa.”


Azt hittem, sosem lesz rá szükség, de mégsem maradhattam itt. Meghaltál, de a lelked ebben a lakásban maradt. Viszont, valamelyikünknek mennie kellett. A lakásban tombol a nyár, és minden leginkább egy háborúra emlékeztet: dobozok szerteszét. A márkák mellett egy-egy felirat sötétlik, mint: törékeny, ruhák, könyvek… stb. Úgy döntöttem, hogy visszaköltözöm a szüleimhez. Itthagyom megint ezt a betondzsungelt. A levegő fullasztó, de hiába van nyitva az ablak, előtted ez olyan, mintha egy hermetikus börtön lenne. Ülök a gép előtt elveszetten, és nem találom a szavakat, csak bámulom a képernyőt. Eddig csupán címet róttam fel abból, ami valamiért foglalkoztat: „Csontkert”.
Ahányszor ránézek, az agyam millió történetet dob ki. Némelyik nagyon eleven, ilyenkor nem vagyok az. Akárhányszor le szeretném írni, annyiszor foszlik szét a semmiben. Inkább kikapcsolom a képernyőt, várok a megfelelő pillanatra. Fel is pattanok, kiveszek egy ruhát a bőröndből. Keresek mellé egy ép harisnyát, illetve egy kényelmes cipőt. Tulajdonképpen nincs semmi dolgom, de nem tudok itthon ülni egyhelyben. Csupán hozzád megyek, ismételten bátorításért, erőt gyűjteni. Most lopok rád egy kerek órát. Az élet megvár, te viszont, nem biztos, hogy mindig itt leszel nekem.
Kigyomlálom a sírodat, viszek mécsest és a kedvenc virágodat, majd beszélek veled egy-két percet. Bár tombol a nyár, a temetőben mégis hideg van. Az idős hölgyek, a ’frissen’ eltemetettek családtagjai gondosan elhelyezik a mécseseket és a virágokat, mintha a megboldogultaknak is kellene a feng-shui. Ők fentről nézik az élőket. Néha olyan érzésem van, mintha ez az egész pont fordítva lenne. A sírkert az élők felett van.
Szegénykém. Sírodon erőre kaptak a vadnövények. Alig látszol. A baloldalon egy veterán katona lehet, felirata alig látszik. A jobbodon egy újszülött fiú és a szülőanyja fekszik. Valamelyiknek ünnepelhették a név- vagy születésnapját. A sírt beborítják az ajándékok, virágok, meg mindenféle, pl.: egy pohár bor és egy cumisüvegnyi tej. Gazdag születés.
Ha előre nézek, mindenhol ecetfák és fejfák ezrei. Még egyikben sincs senki, de biztos, hogy meglesznek a gazdáik. Azt a részt egy igen színes szalag veszi körül, nehogy egy oda nem illő, a magáénak érezze.
Kihúzogatom a gyomokat körülötted, és egy pohár vízzel lemosom a márványos fekhelyedet. Elhelyezem a mécsesedet pont középre. A virágokból a kedvenc jeledet formálom meg. Lerogyok a kő mellé, és rád hajtom a fejem. Iszonyúan tűz a nap. A hőt lehet látni a sírkövek körül, párolognak a nagy meleg miatt. Pont rád veti árnyékát egy kettős ecetfa.
- Igen. Elköltözöm tőled. – mondtam neked, de te nem csodálkozol, hanem bíztatsz.
Hányszor? Merre és hogyan tovább? Miért mentél el? Mi lesz velem, hogy fogom felismerni a tökéletes nirvánámat? Érdekes kérdés. Nem igaz? Neked könnyű kérdezned és tanácsolnod, téged már nem zavar a földi élet határtalan nyomása. De néha, csak magamban beszélek, nem vagy velem. Pedig megígérted. Kérlek, küldj valami jelet, amiből biztosan tudni fogom, hogy a közelemben vagy.
Csak ülök magányosan az árnyékban, a sírkövednél. Csend van, minden hangot elnyel a bejárat előtt parkoló autók sokasága. Néha-néha felkerekedik a szél, mélyet lélegeztem, minden mozdulatlan. Egyszerűen fenséges. De ezt a hihetetlen idillt megtörte valami. Őrült neszelés mindenfelől. Közeledik, egyre hangosabb. Árva. Hirtelen fehér fény vesz körül mindenhonnan. Egy arany drágakőként csillogó, hatalmas, szárnyas valami száll felém. Egyenesen felém tart.
Egy angyal. Egy régi ismerős. Emlékszem, Szigethalmon, hány hideg reggelen ébredtem melletted. Te vagy az! Délig részegen álmodtunk a puha ágyban. Mindig azt mondtad, hogy neked a Nap olyan, mint egy angyal, mint egy barokk lámpa. Csak isten tudja, mi tartja a levegőben. Egy ilyen csalóka teremtmény, hogy létezhet egy ilyen csodálatos névvel – ingattad a fejed. – menyi ellentmondás veszi körbe ezt az imádnivaló tüneményt.
Az angyal egyre jobban közelít. Leülsz mellém, hagyod, hogy az öledbe hajtsam a fejem. Ott vagy, de mégsem. Simogatsz. Benne vagy te minden égi tüneményben. Nem akaródzik menni most. Ülnék itt veled, hallgatnék, hiszen kitalálod a gondolataimat. Csak csendben várni a reggeleket, mint eddig.
Nem beszélünk, csak nézünk egymásra. Valahogy olyan, mintha társalognánk. A szád nem mozog, mégis hallom, hogy mit tanácsolsz: „Engedj el, és kezdd újra!”
És már nem vagy ott.
A fűben fekszem. Valószínűleg elájultam. Ez a találkozás segít elzárni ezeket az érzéseket. Már tudom, hogy miről fog szólni a „Csontkert”…