2017. június 27., kedd

De, ha mégis?



Mindig is szerettem az emberi szemeket. Most is azt nézem, mind a kettő fagyos és kék. Szinte világít. Üres, semmi kíváncsiság nincs már benne. A szája színtelen és lefelé áll. Az arca mélyen barázdált. A keze bütykös és reszkető. A bőre annyira szikkadt, hogy teljesen rátapad a csontokra, viszont az érháló, ami kidudorodik, mesél az életéről. Dolgos, fáradhatatlan asszony. Körmei ívesek, üvegszerűek. Gyönyörű keze van, amin a májfoltok csak úgy virítanak. De ez az éke. Nem ronda. Alig gesztikulál valamit, ha mégis, akkor mindent elmond vele. De egyszerre mindig csak egy, a másik fogja a botját, mintha az élete függne tőle.

Állítja, hogy eddig nem élt, csak most jött rá arra, mit is jelent élni valójában. Korán ment férjhez, szinte alig töltötte be a húszat. Egy óvatlan éjszakán szárba szökkent a szerelmük gyümölcse, és egy falujabeli lánynak nincs nagyobb szégyene, mint, hogy egyedül marad egy gyerekkel. De a fiatalokban meg sem fogant, hogy lehetne ez másképp is. Az anyja, aki szintén korán szülte őt, biztatta, hogy nem lesz semmi baj, ez az élet rendje. A fiú jómódú volt, gondoskodó és kedves. Legalábbis elsőre. Nem volt idejük lakva megismerni a másikat, mert nemsokkal megismerkedésük után jött is az esküvő, ami pedig azt jelentette, hogy együtt, közös lakásban kell élniük. Nem okozott csalódást. Egy éve voltak házasok, és semmi jele nem volt annak, hogy rosszul választottak volna. A férfi dolgozott, a lány otthon volt a kicsivel, valamint ellátta a házimunkákat. Szabadidejükben nem tétlenkedtek: elmentek kirándulni, bulizni, családot látogatni. Viszont ekkor megérkezett a második gyerek, egy fiú után megérkezett a második fiú. Élte a falusi anyák mindennapjait. Mire a férje hazajött, elkészítette a vacsorát. Étkezés után elaludt, reggel pedig, akkor ment el, amikor még aludt a nő. Szinte alig látták egymást, nem is beszéltek.
Egy meleg nyári estén azonban megfogant a harmadik gyerek is, egy újabb kisfiú. Három év alatt három baba. Nem is tudta, de ez volt a legboldogabb időszak az életében. Hiába volt minden ellenszenv, amivel a rokonok fogadták, jelszó, hiszen fiatal, minek egy gyereknek gyerek. De ezen ő nem gondolkozott. Három gyerek mellett előbb volt boldog, minthogy azon gondolkozzon, mi lesz a következő lépése, és hogy az, jó lesz-e?
Amikor a gyerekek elég idősek lettek ahhoz, hogy egyedül menjenek haza, és otthon se csináljanak semmi kárt, a nő elment dolgozni. Egy ábécében talált munkát. Egy halom értelmes, okos, kedves ember társaságában tengette mindennapjait. El akartak költözni a lakásból egy családi házba, ahhoz pedig, kellett a pénz. Nem is kevés, így túlórákat vállalt. Amikor hazaért, még megcsinálta a magának kiszabott házimunkát, majd lefeküdt. Így teltek az évek. A gyerekek egy szempillantás alatt kerültek általánosból egyetemre. Persze, ez sem ment simán, hiszen mind a három külföldön akart tanulni, és a szüleik meg is tettek mindent azért, hogy nekik jó legyen.
Amikor a nő egyedül maradt, akkor jött rá, mennyire üres az élete. A magány súlya teljesen ránehezedett a vállára. Évek óta akkor nézett rá először a vele élő férfire úgy, mintha a férje lenne. Addig is motoszkált benne ez a tudat valahol, de most, hogy a gyerekek kirepültek, már fizikai valójában is látta. Igyekeztek beszélgetni, de minden próbálkozásnak a kínos csend lett a vége. Nem voltak kíváncsiak egymásra, nem kérdeztek, sőt, el sem akarták mondani a másiknak a nyomasztó dolgokat. A nőnek rá kellett jönnie, hogy nem tud a férfiról semmit. Próbált közös programokat szervezni, de a férfi vagy nem jött el, vagy nem érezte jól magát. Pár hónapos, állandó kudarcok után feladta. Elgondolkozott, és azon kapta magát, hogy az elmúlt majd’ harminc évben nem voltak közös élményeik, alig beszélgettek, és a közös célokat is elnyelte a semmi. Elmúlt a kedvesség, elmúlt az előzékenység. A magányosság úgy nehezedett rájuk, mint a húszkilós táska a diákok hátára.
Egy orvosi vizsgálaton felfedeztek benne valami rosszat. Van, akit akkora depresszióba dönt, hogy nem lát más megoldást, csak a halált. A nőt arra ösztökélték, ébredjen rá, eddig valami másban élt, valaki más életét vitte végig.
A férje nem várta meg, hogy a sorozatos műtétek és kezelések vége mi lesz; elhagyta az asszonyt. De ő nem hagyta el magát.
Felgyógyulása után elkezdett sportolni. Nem aerobikozott, csak taposott, és lelkesen végezte a callanetics gyakorlatait. Amikor elmondta a barátnőinek, akkor azok hitetlenkedve fogadták barátnőjük fittségét. A nő csak mosolygott magában, és gondolta, ha tudnák, hogy úgy ír alá a postásnak, hogy egyik lába a nyakában pihen…
Unaloműzésül elkezdett nyelveket tanulni. Legjobban az olaszt élvezte. Szerette az olyan dolgokat, amik nem olyan logikátlanok, mint mondjuk az angol nyelv. A tetejében még énekelni is énekelhetett, hisz ezt a nyelvet dalok nélkül nem lehet megtanulni.
A gyerekei örültek annak, hogy anyjuk nem hagyta el magát. Amikor hazajöttek, nagyokat nevettek anyjuk zöldségein. Sosem voltak búsak, mindig csak a jót elevenítették fel.
Ahogy a gyerekek végleg kiköltöztek, a nő egy Duna parti kis lakásba költözött, ahol macskáival élte életét. Sokszor nézte meg a naplementét a folyó vizében, amit már nem tett meg… hát, nagyon rég óta nem tett meg. Szépnek találta.
A hullámok, a szél… Arra gondolt, hogy mennyire más lehetett volna az élete, mint most. Mi lett volna, ha nem tarja meg az első babát? Mi lett volna, ha nem ismeri meg a férjét? De a legfőbb kérdés, ami így, egy igazi, élő, lélegző, vibráló emberi lényként, nőként eszébe jutott:
De ha mégis folyónak született volna…