2017. június 27., kedd

Egyszer egyet



Hogy nézzek így tükörbe? Kérdeztem magamtól, ahogy ott ültem az ágya szélén. Ő is ott volt, de már nem volt ugyanaz. Aludt, és én őriztem az álmát. Az este a bor miatt szaladt, a hajnal is szaporázta lépteit, mígnem eljött a reggel. Hamar kitaláltam magamnak egy hamis dolgot, ami sosem volt, és inkább elmentem. Jobbnak láttam, ha nem egymás előtt emésztjük meg az éjszakát.

Rajtunk kívül senki sem tudott a dologról, de miatta, ez a helyzet is hamarosan meg fog változni. Végül is, két ember vagyunk, egy egészséges férfi és egy egészséges nő. Nem illünk egymáshoz, mégis egy éjszakára a Jin volt a Jangomhoz. Tudom, hogy ahogy meglátom, vibrálni fog valami ott az ölemben, és amíg friss az élmény, lerí rólam a történet. Egészen jól kezdtük, de helyből tudtam, hogy nem lesz jó vége. Jött a hirdetés, majd a levél, az erotikával töltött telefonok, aztán a nagy találkozás. Majd a séta a szigeten, és az ágy, ahol átestem a tűzkeresztségen. A történet elején is benne volt már egy ágy-látogatás minimum, ami be is következett.
Hogy ezután ő mit gondol, nem tudom. Csak a magam nevében beszélhetek. Hülyeség rossznak éreznem magam. Csak röhögök neveltetésem apró hézagain, amik hasonló helyzetekben jönnek elő. Barátot akartam, nem kapcsolatot, szexet érzelmek nélkül. De nem vele. Hogy így alakult, azért hibás vagyok, egy értelmes embert vesztettem vele. Pont. Tudtam, hogy bántani fog, mert már ismertségünk hajnalán nem klappolt minden. A szex után kicsit megszerettem, és akkor jött a villámcsapás. A következő mondat: „Ne szeress belém, nem szeretlek, valaki mást igen, plátóian.” Béna vagyok, egy balek, aki csak erre jó. Csessze meg! Nem akartam elhinni. Csak feküdtem mellette, és egyre undorítóbbnak tűnt a férfi. Azóta már két év is eltelt. Mi már nem is beszélünk. Egyszer még próbálkozott valami olyannal, ami úgymond vizsga utáni stressz-levezető torna lenne. De nem megyek bele többet ilyenbe. Nem vagyunk barátok, még csak ismerősök sem. A szerepek némiképp megváltoztak.
Persze sosem vallanám be, hogy az ominózus reggel után, még hetekig, sőt, hónapokig emésztett a tény, hogy nekem nem való az éjszakázás, pláne, ha egyszer van. Megvisel. Lelki kötődésem hozzá mélyebb volt, mint azt bárki is gondolta volna. Csak azt hittem, hogy Kornél után majd ő helyre tesz. Helyre is tett; a béka segge alá! Én azóta s figyelem a barátkereső portálon, merre tart magánélete, és aggódva figyelem, hogy mikor írja ki, hogy „kapcsolatban”. Azt hiszem, belehalnék. No, de minden pillanatnyi szerelmemmel így vagyok. Ha meglátok egy nálam sokkal kecsesebb lányt az oldalán, akkor helyből elönt a féltékenység, és bele akarok pusztulni. Istenem, hogy repül az idő…
Én pedig, erős vagyok. Ott ülök az ágy szélén, és erős vagyok. Úgy megölelgetném. Miért? Nem tudom. Talán, mert még egyszer utoljára szeretném érezni, hogy nem vagyok egyedül. Talán, mert szeretném érezni, hogy nő vagyok. Talán, mert megérdemlek esélyt. De kíváncsian várom, mi fog történni ezután.
Nem találom a választ. Mert nincs is. Mit várok, mi lesz? Elmegyek haza, lemosom magamról a nyálmaradékát, és élem tovább az életemet. És kerülöm őt. A férfi szíve másé, sosem lesz az enyém. Ha lenne is, nem lenne igaz. Veszteni nem tudok, és most vesztettem el egy játszmát. Valamit mondani kellene, valami olyat, amitől neki is fájna valami (mint egy nem betömött fog), de csak kifogások jutnak eszembe. Legalább pár napra, vagy hétre el kell tűnnöm az élet és a világ szeme elől, ki kell kapcsolnom, rendeznem kell mindent magamban. Még jó, hogy nem vagyok kapcsolatban, és nem úgy történt mindez. Akkor még színt kellene vallanom a páromnak is. Szakítás, visszautasítás, kihasználás… gyűlölöm magam és őt. Ha vallásos lennék, most százszorosan kellene bűnt bánnom. Szerintem egy gyónással nem intéznék el semmit. Vagy száznyolcvan fokot fordulni. Vagy visszamenni az időben, és nem megtörténté tenni az eseményeket… hm… pillangó-effektus.
Aztán cseng a telefon. Összeszorul a gyomrom, amikor meglátom a hívó felet. A név ismerős, kellemes, de az emlék sokat ront a pontozáson. Kész, utolért a végzet, ez egy jel, hogy merre lépjek. Vacillálok, hogy felvegyem-e vagy ne. De mi lenne, ha fogadnám? Még egy szexteljes éjszaka, és ennyi. Majd egy újabb és újabb, tudva, hogy nem lesz semmi azon kívül, hogy van kit tömnie. A csilingelés kedvenc jazz dallamomat ismételi, szüntelenül próbálkozik. Aztán kinyomtam a piros gombbal.
Minden úgy lesz, mint volt. Az éjszaka előtti állapot visszatér. Nincs tragédia, sem dráma, csak az élet, ami folyik tovább. Pokolra sem fogok jutni, mert végtére is jó volt, szép volt, ennyi volt.