2017. június 30., péntek

Én meg… hm…



„…leszünk egy páran , százötvenhárman…”

Tyühű… bulizik a szomszéd három ajtóval mellettünk. Igazából két folyosóajtó és három bejárat választ el minket, kb. tíz méter. De mégis olyan, mintha a mellettünk lévő lakásban alapoznának a fiatalok. Nem tudom, hogy mi az apropója a bulinak, de felébredt bennem a vágy, hogy átkopogtassak: bejöhetek?


„… s tépem a láncaim ordítva,, kettéhasítva…”

Bezony. Ismerős érzés. Többnyire ezzel küzd mindenki. Szocializálják valamire, de attól még vannak érzékszervek, érzések, gondolatok és vágyak. Most szívesen lennék mással, máshol, máskor. Sajnos, amíg ez be nem következik, ezt dalolnom kell, vagy ha más nem, a hírekbe bekerülhetek, hogy az éneklő, bolond lány a mosolygón műsorozott…

„…hé tavaszi szép, de kéne az eső…”

Ülök, immár a hetedik emeleti kalitkám ablakában. Pechemre azon az oldalon lakunk, ahol a Nap felkel, s egészen délig kínozza a panel rabjait. Sosem zuhanyoztam ennyit egy nap, és nem vágytam ennél jobban egy nyári záporra. Nagy levegőt veszek, amint észreveszem, hogy locsolják az utcát este (!). Ilyen is ritkán van Pesten. Ilyenkor jönnek elő igazán azok az érzések, amikor egy héttel ezelőtt térdig jártam a Balatonban, felébresztett, felrázott, és persze, akkor éreztem utoljára, hogy hülyeség ez a dalszöveg. Nah, persze…

„…nem kell más, én mint egy állat, elevenen felfalnálak…”

Még így nyár végén is attól zeng a fülledt éjszaka, hogy megannyi szerelmes karja nyílik ölelésre, s csókban forrnak össze. Lenézek innen a sárgás Csepelre, s mindenhol, minden ember ég a vágytól. Eszembe jut a három évvel ezelőtti kedvesség, gyengédség, hogy harminchat hónapja mi is hiányzik igazán az életemből. Én is, a barátaim is erre vágynak leginkább. Remélem, már nem kell sokáig ácsingóznom.
A szerelemfámon megérett az összes gyümölcs, bimbóznak a virágok. Várok rá, hogy egyen belőlem, mélyet szippantson illatomból. Egyelőre azonban visszautasít. Nem baj. Amíg várok, addig is érek. Mire jön, beérek teljesen.
Hiába van a várakozás. Ezt érzem. A vágy már akkora, hogy nehéz ellenállni a kísértésnek. Mindenki megértően ölelget meg puszilgat, biztosít, hogy nem vagyok egyedül. Én ártatlanul mosolygok, mert tudom, hogy ez nem igaz. – nem mindegy, ki ölel és miért -. De kedves, hogy nyugtatni próbálnak. Csak azt nem érti meg egyik sem: én szeretnék valakihez odabújni, puszit adni s kapni. Őket mindig megkívánja valaki, nekem ilyen szinten sem jut semmi, max. csak mócsing. Fölöslegesen gyötörni egy ember sem akarok. De jó is volt, amikor egyszerre ölelt gyengén és erősen, s közben azt suttogta a fülembe: „Azt szeretném, hogy neked jó legyen. Azt akarom, hogy élvezz.”
Őszintén jól akart.

„…rossz vagyok, de nem használható…”

Szóval, ilyen vagyok. Nem fogok megváltozni. Nem vagyok képmutató, ha fáj, nem tudok mosolyogni. Neki feltártam magam őszintén, elmondtam mindent, amit talán titkolnom kellett volna. Ma már valahol bánom ezt, hiszen ettől lettem rossz, undorító. Ettől váltam a szemében senkivé. De nézz magadba és kérdezz: jobb lett volna, ha nem engem ismersz meg, hanem csak egy semmis egyéniséget? vagy Miért nem veszed a fáradságot arra, hogy a lelkem mélyére láss?
Csak semmi ünneprontás!

„…csinálj olyat, hogy másnap szégyelld, hogy…”

Az (ál) erkölcsös idők elmúltak. Azt mondta, jó vagyok. Hm.. ahogy Te azt mondtad, nem ismerlek, úgy itt én is azt üzenem neked, azt sem tudod, ki vagyok! Lopok, csalok, hazudok, és tudnék neked is értani, mint a többi embernek. De nem tudok. Nem akarok, nem érdemled meg. Sose szégyelld azt, ami volt, mert nem történik meg, ha én nem akarom. Kihasználtalak, a helyzetet is. Ég a pofámról a bőr, amiért lelkiismeret-furdalást okoztam neked!

„… ha az életben nincs már több móka…”

Nah, igen. Hasonló dolgok járnak a fejemben, s azt kérdezem magamtól: mit keresek én itt? Sok idő telik el, s csak hallgatom a szomszédból átszűrődő hejehujázást. Mindenki bulizik. Én meg… hm… Itt ülök, és gondolkodom.
Nem akarok gondolkodni.
Lekapcsolom a villanyt, eloltom a cigim, bemegyek a szobába, s feltekerem a hangerőt:

„…ha lemegy a Nap, már senki nem ismer rám…”