2017. június 28., szerda

Felpörögve – avagy egy korszak vége



Ha most valaki azt mondaná, hogy fejezzem ki magam valamilyen módon, hogy most milyen a lelki állapotom, nem is tudom, mit csinálnék. Szállnék, de nincsenek szárnyaim. Ordítanék, mert jól esik, mert megkönnyebbülök tőle. Vagy eljátszanám, hogy őrületes sebességgel száguldok jobbra-balra valahol egy sztrádán. Senki nem bírná a tempómat, mindenkit lehagyok, nincs megállj. Nem lassítok senki kedvéért, és nem hagyom, hogy elszívja valaki az energiámat. Lelkileg és fizikailag is leginkább egy Forma-1-es autóra hasonlítok. De jó lenne, ha Massa, Raikkönen vagy Kubica vezetne…hm… de most nem is ez a lényeg – ábránd szkippelve.

Szerintem más az én tempómmal szédülne, nem mondom, hogy én nem fogok a Földdel hasonlóan forogni, mire megint kijön rajtam a fásultság. De egy hét alatt csupa pozitív dolog esett meg velem: lakhelyet változtattam, találkoztam rég nem látott, értékes emberekkel, megbeszéltem Vele is mindent, egyik ismerősömmel közös projectbe kezdünk, van állásom, megyek egyetemre. Elterveztem, hogy nyelvvizsgázgatni fogok, leteszem a jogsit, megcsinálom az újságírást, és nem utolsó sorban, magammal fogok törődni. Ez annyit tesz: nem vakarom sebessé a bőrömet, nem tépkedem a számat, lefogyok, megcsináltatom a fogam, leteszem a cigit. Most még félironikusan megjegyezném, hogy még az kellene, hogy elvegyen valaki. Akkor azt se tudnám igazán, hogy fiú vagyok-e vagy lány?!
Az elmúlt hét évben úgy éreztem magam, mint az öreg fenyő a kertünkben. Akárhányszor kimentem cigarettázni, vagy kávézni az erkélyre, lógó ágakkal nézett vissza rám a fa. Szerettem őt, magamat láttam benne. Tavasszal virágok nőttek a tövében, nyáron rászálltak a madarak. Egész évben üde volt, és zöld. Egész tavasszal néztem, miként változik meg a környezet körülötte. Nyaranta az árnyékában húztam meg magam. Esőben néha beálltam alá, és megvédett minden csepptől.
Ősszel minden kopasz lett, kies és fekete. Ritkultak a lombok, sárgultak a levelek, reccsentek az ágak, ropogott az avar. A madarak eltűntek, a virágok elhajlottak. Télen fehérbe öltözött, mintha szalagavatóra készülne. Ha jól megfigyelitek, akkor látjátok, hogy minden változott körülötte, elmentek az évek, az évszakok, napok teltek el úgy, hogy ő mindig ugyanott maradt, egyhelyben. Lógatta az ágait, mintha azzal is azt üzenné, hogy magányos, és jobb neki egyedül.
Sokszor gondoltam arra, hogy ültetni kellene még egy örökzöldet mellé, hogy ne legyen egyedül. De nem voltam biztos benne, hogy nem egymást kihasználva léteztek volna egymás mellett, vagy lehet, hogy amíg az egyik burjánzásnak indul, addig a másik belehal. Gyötörni valamit valamivel úgy, hogy nem érdemli meg. Nem érte volna meg.
Aztán az is eszembe jutott, hogy ki kellene vágni. Legalább nem lennék viharban kész gázban, hogy ha dől a fa, áram sem lesz. Sőt, jobb rálátásom lenne a szomszéd kertre, ami szép, üde és gondozott. Majd egy nap, apu azzal jött haza, hogy költözünk. Hetedik emelet, szóval a kilátással nem lesz bajom. Megmaradt a káposzta, a kecske is jól lakott. És itt jött egy pálfordulás, ha lehet így mondani.
Most, ha kinézek az ablakon, akkor a felhős Csepelt látom, hogy a Havanna lakótelepet még süti a Nap. Lent az utcán sürögnek-forognak az emberek, a templom a ház sarkában mindig zárva tartja a kapuit. Csupa életet látok mindenfelé. Semmi nem ugyanaz. Bármikor kinézek, nem találok egy olyan dolgot sem, ami mindig ugyanúgy lenne ott, mint annakelőtte. Lent, közvetlenül a szobám ablaka alatt egy óvoda van. Reggel nyolctól délután négyig mást nem lehet hallani, csak az ő csilingelő hangjukat, ahogy játszanak: fociznak, mászókáznak, rajzolnak, vagy lovacskaként száguldanak a kert egyik végéből a másikig.
Eleinte furcsa volt, hogy nem nyomaszt semmi.
Van egy saját szobám, saját rezidenciám, bár amennyi időt apu itthon tölt, szerintem kijelenthetem, hogy az albérlet büszke tulajdonosa lehetek. Szívfájdalmam, hogy a könyveim gerincét nem simogathatom végig, nem nyugtathatom azzal őket, hogy kiszabadulnak, s többé nem teszem be őket egy dobozba. Ők még Szigethalmon vannak, és ott sínylődnek megannyi penészedő dolog között. No, de majd egyszer, amikor az igazi otthon készen lesz, már ezzel sem kell törődnöm.
Őrült vagyok, tudom.
Anno, amikor mondtam, hogy mit jelent nekem az, hogy magam tudjak lenni, egyedül tudjak aludni, vagy az, hogyha akarom, akkor magamra zárhassam az ajtót, senki nem értette meg. Most kezdik csak kapizsgálni, mert visszatért belém az élet.
Mosolygok, beszélek (ha kell, ha nem, megint), eljárok ide-oda bulizni, hirtelen olyan erő jár át, hogy ha jobban magamba nézek, akkor fel tudnám emelni az egész világot.
Nem tudom, hogy mi lenne akkor, ha nem lenne energiám. Valószínűleg itthon enne a fene a nap huszonnégy órájában, nem csinálnék semmit, maximum, mint a legtöbb magában lévő ember, letölteném az egyik beszélgetős jóságot, és egész nap azon lógnék. Befordulnék, bedepiznék, nem lenne annyi életkedvem sem, mint amennyi volt.
De ehelyett mi történik?
Élek. Úgy érzem, élek. Szegény ismerőseimet is ezzel fárasztom, szót nem engedve nekik. Ez életem új feladata: az újonnan kitűzött régi célokat feleleveníteni, és megvalósítani mindegyiket szép lassan, hiszen még van időm. Még a legjobb emberek, akik szeretik a pörgést, azok sem képesek huszonnégyből harminc órát csinálni. Nekem egyszer már sikerült, és menni fog újra.
Akárhányszor hazaérek a munkából, lélegzet-visszafojtva nézek ki az ablakon. Jó látni az életet körülöttem, jó tudni, hogy a részese vagyok.
Mindig egy jóval nagyobbat üt a szívem, amikor az elveszett, rosszkedvű, negatív időszakra gondolok. Hogyan voltam képes azt átvészelni? Hiszen kész csoda, hogy az életnek nevezett vegetálásom alatt nem kapartam el magam a föld alá.
Jó, most meglehetősen profán leszek, ezért előre is elnézést kérek. A Siófok utáni két nap törte meg a jeget. Az a két nap volt az abszolút mélypont. Jóformán egymás után szívtam a cigit, nem ettem, viszont ittam. S mikor már annyi víz volt a gyomromban, hogy nem ment le, hát segítettem neki kijönni. De a víz arra is jó volt, hogy annyit ültem a kétbetűsön szombattól, hogy hétfőn már körülményesen ültem le. És csak sírtam, sírtam, sírtam. Néztem magam elé a lépcsőn, és számot vetettem magammal. Aztán rájöttem, hogy ez az egész dráma fölösleges. Megráztam magam, addig rugdostam a lelkivilágomat, míg rá nem vettem, hogy ez így nem mehet tovább. Láss csodát! Az idő megállt, s most én megyek el a világ mellett, nem fordítva.
S aki ezt az egészet elindította, én magam voltam az. Mindig vártam valakire, hogy legyen egy ember, akire azt mondom, érte megéri küzdeni. Aztán szép lassan rá kellett jönnöm, amit ma már ki is merek mondani: bármit teszek, önmagamért kell tennem, nem másra várni.
Vége az időnek, amikor senki sem lát senkit és semmit. Nem félek mosolyogni, bulizni, élni. Legszívesebben felmennék a tetőre, és lekiabálnék most az utcára: „Sziasztooook!” Valamint őrülten kalimpálnék, amit integetésnek álcáznék.
S mi történik ilyenkor? Az emberke nagy része nem reagál semmit. Ilyenkor még erőszakosabban kezd jelelni az ember lánya. Valaki csak észreveszi. S amikor már mindent feladtunk, akkor hirtelen visszaigazolás érkezik. Egy és messziről. Van, aki megörül annak, hogy ilyet lát, és viszonozza.
Aztán egyre többen lesznek, mert a csordaszellem erősíti az egyént tetteiben. Az már nem ciki. De hogy ez szívből jön, vagy képmutatás, akkor is követik annak az egynek a megmozdulását.
Mintha egy aerobik-mester lennék. Mindenki az én mozdulataimat követi.
De tudjátok mi az igazi csoda? Ez a művelet nem lenne ilyen hosszú. Leírva, olvasva sokkal hosszabbnak tűnik, mint cselekvésben lenne.
Azon a napon, amikor elkezdtünk átcuccolni ide, az albérletbe, ideges, zaklatott, fáradt és szomorú voltam. Semmi nem volt itt, csupán nehéz festékszag. Hisztérikus állapotban voltam, amit így utólag sajnálok is mindenki felé, akinek sikerült ez megízlelnie. Fel-alá járkáltam, mint valami kísértet, s azon gondolkoztam, hogy ennyi volt.
Most, napos, szeptember eleji délutánjaim vannak. Melegek a maguk formájában. Kimerészkedek többször az emberek közé, mint eddig.
Emberek jönnek, emberek mennek. Mint a folyton cserélődő baráti köröm. Kiülök a térre, várom a barátnőmet. Rég nem láttam, de ameddig várok rá, addig bámulom a körülöttem járkáló embereket. Süt rám a délutáni Nap, aztán meglátom a lányt, akivel találkozom.
Amikor egymás mellett ültünk az embereknek arccal, és üveg, kellemes sörrel a kezünkben, akkor érdekes dolog történt:
Velünk szemben két ugyanolyan ember ült, mint mi anno. Vagyis mind a kettőben saját magamat láttam. Megtörtek, meggyötörtek, hamis világban élnek. Ők is nézik a körülöttük mászkálókat, bár inkább a férfiakat nézik meg, mint a nőket. Őket csak hiúságból. A nagyobbik darab olyan huszonöt éves forma lehetett, piros haja csillogott a napfénybe, hetyke ruháját sem színben, sem a testalkatához méltóan nem választotta meg jól. Cipője olyan volt, mintha egy ortopéd csonkot takarna. A mellette ülő ember szőke volt, zöld egyberuhában, elegánsan, de csontjai még a ruhán is átütöttek. Aztán egy ember megállt mellettük.
- Csövi csajok! – lökte oda nekik.
A lányok egymásra néztek, mosolyogtak, és elnéztek a másik irányba.
- Mit csinál itt két ilyen jó nő? – beszélt hozzájuk tovább a pasi.
Még mindig semmi.
Majd a duci csaj felé fordult, s mint ilyen, a maga karakánságával ennyit válaszolt:
- Hallgatjuk a fű növését.
- Szép. És milyen? – öreg hiba volt ekkora labdát feldobni, mert ha nem akarsz beszélgetni valakivel, akkor hagyni kell tudatára ébredni, és el fog menni békével.
- Lassú. – válaszolta a másik nő, aki vágyakozva nézett fel a férfira. Ha szemmel lehet kopogni egy pasi után, akkor azok a nők éheztek.
A pasinak szerintem itt durrant az agya, hogy egy kefélésért ennyit kell dolgoznia. Kinevette a nőket, mondott nekik még valamit, és odébb sétált. Eztán a két nő siránkozásba kezdett.
- Azért itt is látszik, ha komolyan kellenénk valakinek, akkor nem hagynának minket faképnél.
A duci még hozzátette: - Bár az életem csak egyetlen egy szelete lenne rendben.
A sovány bólogatni kezdett: - Mit meg nem adnék azért, hogy legalább olyan munkám legyen, amit szeretek csinálni. Legyen egy pasim, hogy ne egy üres lakásba menjek haza. S ha sikerülne jóval csinosabbnak lennem, mint most, azt hiszem, nem lenne okom panaszra.
A másik komoran helyeselt. Néztük őket a barátnőmmel, mire így szólt:
- Ez gáz.
- Az a gáz, hogy én is ilyen vagyok… voltam. – mondtam erre én. Hogy őszinte legyek, megijesztett az, hogy ilyen besavanyodottan éltem az életem. Nem pörgök, nincsenek céljaim, álmaim, vágyaim. Én mindent megadtam volna azért, hogy legalább egy halvány fény legyen az alagutam végén.
Mindannak ellenére, hogy kiegyensúlyozott vagyok, és mondjuk rá, boldog, attól még a tehetségemet adnám azért, hogy Ő velem legyen. Ám így sem panaszkodom.
Az emberek tovább élnek. A napok ugyanúgy követik egymást, ahogy eddig. Nekem már van olyan munkám, ami momentán kielégít, ha majd nem fog, váltok. Vannak tanítványaim, akiket szeretek, a képregényem miatt, hamarosan utazok. Azóta az tart életben, hogy vannak jó gondolataim.