2017. június 28., szerda

Filmmolyból lett könyvpillangó



Egészen a gimnáziumi tanulmányaim elkezdéséig, azt hittem, hogy a könyvek égetnivaló szemetek, a valódi tudást pedig, a filmekből is meg lehet tudni.

A fenti tévhit eloszlatásában az segített, hogy belekerültem egy olyan baráti társaságba (Péter, Anna, Viki és Pityke), akik minden gondolatukat könyvekből szerzik. Őket soha nem láttam könyv nélkül, vagy beszélgetésükben mindig központi szerepet játszott a regények témái. Lemaradtnak éreztem magam hozzájuk képest. Én is szerettem volna olyan barátokat, szerelmeket, kalandokat, amilyenek nekik voltak. Nekem megmaradt a filmszereplők ámító karaktere, egyedül voltam. Olyan valaki kellett, akit én találok ki, akivel végigjárhatom a Gyűrű útját, vagy éppen meghalok, mert nem lehet az enyém. Otthon sem volt jobb a helyzet. Olvasott szüleimet látva, úgy gondoltam, a magam módján megpróbálok lépést tartani velük.
Aztán válogattam a különböző irodalmakból, s mivel ízlésvilágom nem éppen felel meg az átlagosnak, még nem találtam hozzám hasonló embert.
Illetve egyet igen, aki szép lassan el is tűnt azóta az éterben. Mikor először dobáltuk át gondolatainkat a Neten, az orosz szimbolistákról beszélgettünk, és jobbnál jobb könyveket ajánlott figyelmembe. Mindegyiket elolvastam, és úgy vigyáztam rájuk, mint a keresztlányom épségére. Nekem minden könyv szent és sérthetetlen addig, ameddig egy kicsit is érdekel. Lelki társra találtam benne, aki legalább annyi jó élménnyel tudott szolgálni, mint anno az osztálytársaim.
A fiú, bár nem lett családtag, a legjobb barátom lett. Ha olimpiai szám lenne az olvasás, tuti holtversenyben végeznénk, vagy ő nyerne. Rávezetett arra, hogyan lehet bárhol, bármilyen körülmények közt olvasni. Azóta pedig, megtanultam séta közben is olvasni. De tudom filmnézés közben, zenehallgatás közben, fürdés alatt bújni a könyveimet. Aztán irány a számítógép, és gyors eszmecsere.
Nagyszerű időtöltés, mert miközben csinálsz valamit, és az esetleg üresjáratokkal van tele, akkor képes lehetsz legalább egy oldalt elolvasni. Napozásnál is praktikus, mert el tudom takarni a Napot azzal az olvasmánnyal.
A baráti körömben, az olvasás nem igen tartozik bele abba az elfoglaltságba, ami kiteszi a szabadidő fogalmát. Pedig, ha elmennének orvoshoz, lehet, hogy könyvterápiára ítélné őket. Egyiknek, másiknak, nem ártana.
Huszonegy évesen még nincs égig érő könyvespolc-rendszerem, de ami késik, nem múlik. A szobámban nincs tévé, sem dévédé, csak annyit kértem aputól, hogy amelyik könyv nekem tetszik, az hadd landoljon az én szobámban. Szépen gyűlnek táram tagjai, ugyanis, minden fizetésnél megszabadítok egyet a könyvesboltok mogorva polcaitól. Mostanában kacérkodom az ötlettel, hogy pályafutásomat nem Magyarországon fogom befejezni, és nem tudom mi lesz majd, amikor költözésre adom a fejem. Szerintem börtönbe fogok kerülni, mert túl sok könyv lesz a csomagjaimban, és a gép nem fog tudni felszállni tőlük.
Azt hiszem, minden nagyzolás nélkül, erre vagyok a legbüszkébb. Nem a beszélt nyelveimre, higgadtságomra, vagy éppen a kötélszerű idegrendszeremre, hanem a könyvekre, és az ízlésemre, továbbá, az ebből fakadó értelemre.
Könyveimet többször is elolvasom. Kell, mert a hétköznapokból csak az ránt ki egy kicsit, hogy újraéljem Louis szenvedéseit, együtt nyomozzak egy gyilkossági nyomozóval, hihetetlen kalandokban legyen részem egy angliai varázslóiskolában… Lehetne még sorolni. De a dunyhám alatti csendet és nyugalmat, csak ez múlja felül.
Nemrég egy romos ház körül ólálkodtunk a haverommal, amikor észrevettünk egy nagy halom, letakart valamit. Kíváncsiságunk nem érez félelmet, így közelebb mentünk. Amikor a fiú lerántotta róla a leplet, a könyvek úgy bukkantak elő, mint Uma Thurman a föld alól. Pár, velem egy magasságú könyvoszlop látott napvilágot.
- Ezek már nem kellenek senkinek. – mondta a barátom. – Megnézzük, hogy akad-e valami értékes közöttük? - Nem is kellett más, egyből beleástam magam legalább könyékig a régi kötésű papírokba. Ha nem voltunk ott négy órát, egyet sem.
Ha megérné a mai világban könyvtárat, könyvesboltot vagy antikváriumot üzemeltetni, akkor nem lenne kérdéses, ezek a darabok hol végeznék. Sajnos, a legtöbbje az én polcaimon is ott hever, így nem vihettem el mindent. De találtam három, igazán értékes darabot. Legalábbis nekem azok. Hiába vannak meg több kiadásban is, akkor sem bírtam ott hagyni. Az egyik Edgar Allan Poe kötete volt, Az elveszett lélegzet című, amely kedvenc novelláimat tartalmazza a bácsitól. A másik egy Blok kötet, sehol nem találtam ilyet, sőt, amikor egyszer ki akartam kölcsönözni, egy másik könyvtárból hozták át nekem. A harmadik pedig, egy Kurt Wonneguth könyv volt, A mesterlövész.
Örökbefogadásuk nekem olyan érzés volt, mint amilyen Angelina Jolie-nak lehet, amikor keblére öleli újonnan örökbefogadott fiát.
Apu, amikor hazaért, csak annyit mondott, hogy csapzott patkányszag van, ami nála annyit jelentett, hogy tudja, hogy megzápult szélű gyűjteményem, újabb darabokkal növekedett.
Azt hiszem, a könyveknek is van lelkük. Ők már tudják, hogy jó helyre kerültek. Ha meglesz mindegyik, amelyiket szeretem, akkor fogom én is igazán jól érezni magam.