2017. június 28., szerda

Gergő és a dödölle



Hányszor hallottam gyerekkoromban, s néha még ma is, amikor elsétálok egy-egy iskola vagy óvoda előtt: „Egy tál dödölle, ettél-e belőle?”

Amikor én ezt énekeltem utoljára, az igazat megvallva, fogalmam sem volt, hogy mi az a dödölle. Aztán, ahogy nőttem, tágult a tudatom, gyarapodtak az ismereteim, s anyám tanítgatni próbált a konyhaművészetre, egyszer csak leesett, hogy miről is szól ez a kis mondóka. Aztán pár napja szembesültem azzal, hogy én még a szerencsésebbek közé tartozom.
Ugyanis, két ember létezik a világon. AZ egyik olyan, akinek akármilyen ételt vonultatok fel, már illat alapján képes megállapítani, mi van benne, vagy nem tudok neki olyat mondani, hogy ne tudna róla. Itt nem csak a szakácsokról, séfekről beszélek, hanem azokról is, akik élénken érdeklődnek a konyha rejtelmei iránt. S ott vannak még azok az emberek, akiknek van egy alap tudásuk, azaz nem vesznek el a konyhában, ám nem mindent ismernek. Hallottak már egy-két dologról, de találkozni még nem találkoztak velük.
Hozzátenném, ezzel az írásommal nem szeretnék senkit sem kifikázni, megvádolni, lenézni, megsérteni.
Emlékszem Gergőre. Nehéz lenne elfelejteni, pláne azt, ahogy két másik ismerősöm felkészített rá: őt vagy elfogadja valaki, vagy nem. Köztes állapot nincsen. Én imádom, mint ember! Remek, nagyszerű egyéniség! Majdnem egy fejjel magasabb nálam, félhosszú, arcba lógó, hullámos haja van. Szemüveges, vékony ember, rendkívül finom jellemmel. Egyetemista, és okos is! Ezért volt a siófoki megmozdulása furcsa számomra.
Bár, ahogy elnéztem akkor a társaságot, nem csak engem lepett meg vele.
Amikor meghallottam, hogy nem tudod, hogy mi az a dödölle, egészen elcsodálkoztam. Az én világom addig valahogy megrendíthetetlennek tűnt, hiszen egy ember húszéves korára már serényen érdeklődik az iránt, amit nem ért, vagy nem tud. Tulajdonképpen az én világomban már mindenki ismeri ezt az ételt.
Gergő. Te olyan vagy, mint egy gyerek két nagymamája közül az, akit nem ismer, és most látja először. Furcsa, hogy máshogy öltözik, máshogy viselkedik, máshogy hordja a haját, máshogy kavarja az ételt, hogy amikor feljön vidékről, mindenre rácsodálkozik, mindenki utána fordul.
- Mi az a dödölle?- hangzott el az ominózus kérdés. A körülötted ülő három ember egyszerre fagyott le az étlap olvasása közben, és először egymásra sandítottunk, majd rád, és mosolyogni kezdtünk.
Renivel, mint két értelmes, felnőtt nő, egymásra néztünk, és lelked kitapogatása nélkül kezdtük el egyszerre kántálni a dalt. Majd előbb én próbálkoztam meg azzal, hogy elmagyarázzam, mi is az a dödölle, majd Reni is tett egy halvány kísérletet. Valahogy az volt az érzésünk, hogy hiába a magyarázat, tapasztalni kell.
Mint egy atomfizikus. Hiába az elmélet, ha még nem próbálta ki gyakorlatban azt.
Mindenki kifigyelte a saját magának ízletes könnyed, vagy éppenséggel nehéz ételt, italt, s közben azt hallgattuk, hogy Gergőnek milyen elképzelései vannak a dödölléről. Olyan agyatrengető verziókkal állt elő, hogy néha nem tudtam, hogy a szemem kerekedik, vagy könnyesedik, hol a meglepetéstől, hol a röhöghetnéktől.
Aztán jött a pincér, felvette a rendelést. Mi az a dödölle? – hangzott el ismét a kérdés. A pincér reakciója is hasonló volt a mienkhez. Ugyanúgy írta le a dödöllét, ahogy mi Renivel tettük ezt. De Gergőn még mindig az látszott, hogy hiába körvonalazódik neki, hogy mi is lehet az, akkor sem kézzel fogható még a válasz. A pincér felvette a rendelést, elment. Előbb az italokat hozták ki, majd szépen sorjában jöttek az ételek is. Illatok, ételköltemények. Olyan dolgokat pakoltak elénk, mintha illatos képeket néznénk.
- Íme a dödölle, uram. – mosolygott a pincér, és Gergő elé tette az ételt.
Jó étvágyat kívántunk egymásnak, és mindenki belekanalazott az elé tett finomságokba. Feszült figyelemmel kísértük végig, amint Gergő először belekóstol a dödöllébe. A salátaleveleim mögül, fél szemmel figyeltem a reakciót.
De mielőtt leírnám, milyen volt, leírom, mi az a dödölle:
Hozzávalók: krumpli, liszt, zsír, vöröshagyma, tejföl, só. Elkészítése: A krumplit kockákra vágjuk, sós vízben megfőzzük, majd a víz egy részének leöntése után, pürévé törjük. Lassú tűzön apránként adjuk hozzá a lisztet, egészen addig, amíg bírjuk keverni. Ha úgy érezzük, hogy kész van, akkor húzzuk félre a tűzről, és egy serpenyőbe tegyünk két-három kanálnyi zsírt. A hagymát apróra vágva pirítsuk üvegesre, vagy ízlés szerint barnára. Érdemes sok hagymás használni, mert úgy lesz finom. Ha kész a hagyma, egy evőkanállal szaggassunk bele kis gombócokat a püréből. Ha a kanalat belemártjuk a zsírba, a gombócok nem ragadnak nagyon össze. A gombócokat görgessük bele a hagymába, hogy az ráragadjon az oldalukra. Persze, ez egy általános recept, mindenkinek megvan a maga specialitása.
Szóval. Gergő és a dödölle esete folytatása következik.
Gergő vett a villájára egy kis krumpligombócot, és egy csöpp kis pörköltet – bár őszintén bevallom, már nem emlékszem, ki mit rendelt. Szájához emelte, és olyan arcot vágott, mint aki a böjt miatt nem eszik csokit, s most mégis bűnözött. Megízlelte azt a finomságot, amit ez az étel rejteget, becsukott szemmel morzsolta apróra. Hümmögött, s ez annak a jele, hogy orális élvezet tanúi lehetünk.
Mi hárman néztük, és mosolyogtunk. Mi már ezen gyerekkorunkban túlestünk, és érdekes volt nézni azt, hogy egy huszonéves ember miként találkozik először egy ismeretlennel. Mi is ilyenek lehettünk? Gondolom, mert azt vettem észre, hogy szülősen nézzük Gergőt. Szerintem anyáink és apáink is így tettek velünk évekkel ezelőtt.
Amikor befejeztük, Gergő még birkózott az utolsó falatokkal. Aztán dülöngélt jobbra-balra, szalvétát keresett. Szótlanul, hümmögve törölte meg a száját. Még rágta az utolsónak betuszkolt falatokat. Aztán tartott egy kiselőadást arról, hogy tudta, hogy mi ez, mert így már megismerte, csak nem tudta, hogy a dödölle szót ehhez illik társítani. S végül, megérkezett a pincér, mosolyogva szedte le az asztalunkat:
- Nos, uram, hogy ízlett a dödölle?
Ahogy ránéztem, és a hangsúlyból is inkább gyerekes gúny jött elő, de aranyos volt.
- Hú…
Szegény Gergő hirtelen nem is tudta, mit mondjon, sőt, ahogy a dödölle feszítette a hasát, csak ennyire futotta neki.
- Azt hiszem, ez egy életen át tartó szerelem kezdete.
Hangosan kacagott fel az egész asztal, a pincér is nevetni kezdett. Ilyen édes megnyilvánulása egy gyereknek sem lehetett volna. Képzelem, hogy amikor bement a konyhára, vagy amikor mi már elmentünk az étteremből, vagy esetleg a munka végén elmesélte ezt a munkatársainak, azoknak milyen reakciója lehetett.
Szerintem közel hasonló, mint a miénk.
Szerintem a dödöllének hitt veszedelem elmúlt, sőt, békés idők jönnek. Hát, ez volt az ominózus, dödöllés sztori, ami idén nyáron, siófokon esett meg velünk. Még most is jólesik visszagondolni rá, sokszor felemlegetjük, és még fogjuk is emlegetni szerintem.
A siófok utáni hétvégén apuval épp azt beszélgettük, hogy kellene valami olyat főzni, amit már régen nem csináltunk. Felsorolt egy halom ételt – könnyebb lenne azokat felsorakoztatni, amiket csináltunk, abból kevesebb van. Mire a végén megszólalt, hogy csinálhatnánk dödöllét.
Heveny nevetőgörcsben törtem ki, majdnem lefordultam a székről. Szegényem, kérdezte, hogy mi a baj, de nem tudtam rá válaszolni, csak egy nappal később, akkor is vigyorba vágtam magam. Ez volt a történet az ismert ismeretlenről. Arról, hogy ha felnőttek vagyunk sem biztos, hogy mindent ismerünk…