2017. június 28., szerda

!gyerekszülés.rulez!



Talán december elején egyedül ácsorogtam a buszmegállóban, amikor megállt mellettem az egyik osztálytársam. Néztünk annyi irányba, amennyibe csak sikerült, körülöttünk zajlott az élet tovább. Délutánonként amúgy sem friss már az ember, de péntek este aztán végképp ne akarjon velem a másik világmegváltó dolgokról beszélgetni! Sablonos dumálásnak néztünk elébe, amikor arra lettem figyelmes, hogy ezt kérdezi tőlem a srác:
- És te hogy állsz ehhez a gyerek-kérdéshez?

Egy ütést helyből kihagyott a szívem. Bambán, és csodálkozva meredtem a fiúra, akivel eddig csak a gyerekkoron és az időjáráson estünk keresztül. Eddig csak hivatalosan kérdezték tőlem a nőgyógyászok, és merő aggódásból a családtagok. Valahogy ettől a kérdéstől mindig felkavarodik a gyomrom. Nem csak azért, mert viszolygok a „gyerek” szó hallatán, hanem a lehetséges válaszok mellett elkezd foglalkoztatni az a kérdés: mi a frász közöd van neked ehhez?
A csípőből tüzelt válaszaim pedig:
A: húszévesen nem fogom elcseszni azzal a bulizásra szánt éveimet, hogy egy csecsemőt pesztráljak.
B: még én sem nőttem fel igazán, hogy vállalhatnék felelősséget egy másik emberért?
C: miért kérded? Talán tőlem akarsz gyereket?
Inkább a nyelvemre haraptam, megrágtam a válaszaimat, de nem mertem egyikkel sem érvelni. Hiába, hogy állítólag, a nők életét a szülés és az ebből adódó gondok teszik teljessé, én mégsem rajongok az ötletért, hogy kialvatlan legyek, ne csináljak semmit, csak szaros pelenkát cseréljek, meg cumiztassak egész nap. Így hangozhatott volna a válasz. De ő folytatta. Letette voksait amellett, hogy miért jó szülni. Naná, ő pasi! És a végén megkérdezte: - Te hogy gondolod? Nem akarsz még gyereket?
Na, erre is lett volna egy frappáns válaszom: egy jól irányzott dákón vágás.
A fiú jól tudja, hogy állok ehhez a kérdéshez, hogy nem akarok fiatal anya lenni, hogy nem akarok csak azért gyereket, mert aranyos. De azt is tudta, hogy nincsen egy épkézláb férfi a közelemben, akivel intimebb kapcsolatba tudok kerülni, így az a veszély sem fenyeget, hogy gyerekem lenne az elkövetkező tíz évben.
Lehet, hogy csak én fújom fel a dolgokat, de ezután úgy éreztem, mintha a csapból is az folyna, hogy legyél fiatal anya, mert akkor nem leszel a gyereked szemében rossz, mert sikk huszonévesen szülőnek lenni. Vagy úgy natúrban arról volt szó, hogy gyerekvállalás. Legyen szó akárkiről, aki megkörnyékezett. Minden második kérdés az volt, hogy így a babák, meg úgy a gyerek. Az még rendben van, hogy a magánéletemben ezzel a gondolattal riogatnak, de a suliban is kitört valamiféle kór, ami arra sarkallja a lányokat, hogy megfoganjon bennük a következő élet.
Poénból, –remélem- egyik barátnőm is felvetette azt a nagyszerű ötletet, miszerint egyedül akar gyereket. Nem mondom, hogy ellenzem, de ha úgy alakul, hogy egyedül kell felnevelni egy babát, akkor nincs mit tenni. De az meggondolatlanság, hogy elmásszak a legközelebbi spermabankba, és felcsináltassam magam egy fiolával. Én abban hiszek, hogy egy kicsi emberért ketten vállaljanak felelősséget akkor, ha mind a kettejüknek benőtt a fejük lágya, és megvannak azok a körülmények, amikre szüksége lehet a jövevénynek. Ennek a meglátásnak az eredete az, hogy több gyerek születik „hoppá becsúszott” okból, mint amennyi két ember közös elhatározásából születik. A másik meglátás is rossz, hiszen azt nevelték belénk, hogy a nőnek CSAK az a feladata, hogy gyereket szüljön, a férfiak pedig belemennek, mert kénytelenek. És persze, joggal mondhatjátok, hogy eme állítást könnyű nekem másképp gondolni. De azért jó lenne, ha az emberek elkezdenének gondolkozni.
Az egyik rokonom kitalálta, hogy meglepi azzal a párját, hogy megajándékozza őt egy gyerekkel. Nem mondom, hogy jövőbelátó lennék, de pontosan meg lehet mondani, mi lesz ebből. A férfi azok közül a férfiak közül való, aki szeret dolgozni, már csak a munkájából kifolyólag is, későig van bent. Mikor hazamegy, inkább fog lefeküdni aludni, mint a gyerekkel foglalkozni, vagy rendben tartani a háztartást. Inkább pihengetne, és nem szeretné, ha a felesége majd otthon hagyná a gyerekkel.
A feleség pedig, szeretné őt bevonni. Hozzál pénzt haza, és emellett még legyél is otthon. Illetve, mivel kilenc hónapon keresztül ő szenvedett a pocakkal, most a férfin a sor, hogy helyt álljon, mint családapa. Ebből lesznek a gondok, a veszekedések. A beszélgetések ellaposodnak, mert minden téma a gyerek körött forog. Aztán vannak olyan ismerőseim is, akik minden energiájukat belefeccölik a kicsikbe, és egy cseh remek mellett örvendezve mesélik, mit hogyan vészelnek át. Mintha focimeccset néznénk.
Nem tudom, talán csak nekem jutott az eszembe, hogy ezt a fajta családmodellt megváltoztassam. Ne értsetek félre, nem a gyerekszülés ellen vagyok, hanem az egymás hülyítését nem komálom. Pár példa: az ultrahang rákot okoz a gyereknek, csak a nő életének kiteljesedése a szülés, a férfiaknak minden áron benne kell lenni a nevelésben, és a többi.
Nem feltétlenül tartom magam annak a személynek, aki ennek az Új Generációnak tagja, hiszen alapnevelésemhez hozzátartozik, hogy ne sírjak azon, ha nem tudunk minden házimunkát ellátni közösen, hanem egyedül kell boldogulnom. Csak legyen egy biztos háttér, valaki, akire lehet akkor is támaszkodni, amikor kidőlni készülök. Legalábbis ez nekem sokkal többet ér. Bár ez a meggyőződés fakadhat abból is, hogy a szüleim is hasonló meglátással rendelkeztek, és ebben nőttem fel.
A nagybátyám felesége a legjobb példa. Két gyereket nevel, és viszi a háztartást. Tanul. Szerintem ki is tudna teljesedni az életének más területén is, és ez nemsokára meg is valósul. Tisztelem az erejéért, és azért, hogy nem nyavalyog, mint az átlag egy gyerekkel és huszonnégy órás semmittevéssel. Meseszerű? Nem. De kibírható.
Apun szokott csattanni az ostor, mert felidegelem magam ezen a témán, és neki hőzöngök, hogy milyen idióták a korombeli emberek. Elkötelezettség, felelősségvállalás az én koromban… túl nagy falat ez egy huszonévesnek, hiába áll mögöttem apu és anyu.