2017. június 27., kedd

Ha csörög a mobil...



Pici, szétcsúsztathatós, kagyló alakú, rezgős, hangos, ciripelős, rózsaszín, cyber… igen, ez a mobiltelefon. Az emberek már el sem tudják képzelni, milyen volt nélkülük élni. Szerte a világon minden ember fülén csüng egy ilyen idegesítő kis valami, mintha az életük függne tőle.

Ha úgy vesszük a mobil fontos dolog. De amikor divatból csöng a zsebemben, az idegesítő! A fiatalok többsége máshogy használja a telefont, mint annak a rendje. Trendi, ahogy csöng a buszon, a kávézóban, a mekiben, az utcán, a moziban, a koncerten. Nem baj, ha csengetnek, de legalább lenne annyi gerinc bennük, hogy azt csendesen teszik. Mert legtöbb esetben a csöngés a leghangosabb, és nem is veszi fel azonnal, hanem hagyja belerezegni az éterbe. Persze, ha fontos, akkor legyen, de nem minden ember fontos, felelősségteljes. Igaz, a mobil azért mobil, mert bárhol el lehet érni az embert.
Mivel nem a fővárosban lakom, elég sokat buszozok hazafelé. A sárga csoda, pedig nem arról híres, hogy az új tervezésű járatain sok lenne a hely. Bár mindig ülök, a tömeg ott is utolér. És arrafelé sokféle ember van: kicsi, nagy, fiatal, öreg, fehér, fekete, sárga, helybeliek és turisták. Pláne, amikor az ember a délutáni csúcsban igyekszik haza. A légkörben, az izzadtságszagon kívül a heveny emberundort is szablyával lehet vágni. Aztán valahol, valakinek a zsebe mélyén elkezd rángatózni, dumálni vagy berregni, vagy ciripelni, vagy valamilyen sablondallamot játszani egy telefon. Ilyenkor automatikusan mindenki a zsebéhez – vagy ahol tartja – kap, hogy hátha az ő mobilja szólalt meg. Majd egy birkatermészetű suhanc beleröfög valamit: „Igen!...Ja!... Én…Hát,… Ba’meg!...Mit… Nem…
De tőle függetlenül mindenki ezt teszi, csak a természet más. Mert valaki egészen búgó hangon beszél, de az intenzitás ugyanolyan. Muszáj mindenkinek tudnia, hallania a bajait, mert hiába nem vagyunk rá kíváncsiak, akkor is tesz arról, hogy tudjad. Millió ember, millió baja rád telepszik egy pillanatra.
Mára megszoktam, hogy én vagyok az egyetlen, aki diszkréten próbál társalogni valakivel telefonon, bárhol is legyek. Ha nem egyedül vagyok, akkor minden tiszteletem az övék. Bárhova ülök le (kávézó, étterem, könyvtár), mindig lesz olyan ember, akinek a problémáit akkor is hallom, ha nem akarom.
Kénytelen voltam rájönni, hogy az emberi bunkóság határtalan. Mert tény, hogy mindenki kikiabálja a világnak a beszélgetését, bárhol, ahol csak tudja. De vannak olyan helyek, amikről álmomban sem gondoltam volna, hogy mobiltól lesznek hangosak. Ilyen az óra alatti osztályterem, a mozi, a koncert és a SZÍNHÁZ!!!) Pedig egy kellemes női hang, vagy egy férfias bariton mindig figyelmeztet minket arra, hogy kapcsoljuk ki a mobilt. Amikor elsötétül minden, mindenki úgy tesz, mintha kikapcsolná, valójában vagy csak lehalkítja, vagy megnézni, mennyi az idő. Aztán az előadás alatt csirr-csörr, vagy „nah, mondd” a vége a dolgoknak.
Oké, van, hogy elfelejtik kikapcsolni a telefont, vagy lehalkítani. De kérdem én, mi zajlik egy olyan ember fejében, aki szándékosan hagyja hangoson, és ha megszólal, sem tesz semmit a pánikon kívül? Mert tulajdonképpen ki is nyomhatná, kirohanva felvehetné, úgy tesz, mintha nem az övé lenne – rezgősöknél ez egy kicsit baj-. De a paraszt-réteg nyugodt szívvel felveszi, és az előadás kellős közepén, fennhangon elkezd beszélgetni.
És még ki sem vezettetik.
Szóval, ebben a szankciók nélküli, cserregő-berregő világban, kérdem én, nincs magánélet? Aláírom, hogy utol kell érni valahogy az embert, de szerintem azért szükség van olykor nyugalomra. Tudnunk kellene kikapcsolni ezt a parányi, sokszor idegesítő izét.
Sokszor nem a vonalban, hanem bennünk, emberekben van a hiba. Vagy nem?