2017. június 28., szerda

Haj-ál-soron



Elnézem ebben a melegben az embereket, és a napszemüvegem alatt irigykedem azokra, akik kopaszok. Egy szál gaz sincs a fejükön. A biokopaszság amúgy is utolér lassan mindenkit, de aki elébe megy, annak minden tisztelet kijár. Én is szívesen megszabadulnék ettől a majd másfél méteres átoktól. Mert az irodalmárok által oly’ sokat dicsőített koronánk inkább nevezhető szenvedésnek. Igen, szenvedésnek, mert viszi a pénzt, fáj a hajtövünk, és a rakoncátlan tincsektől egy idő után a mosolygón köthet ki az ember. És meleg!
Reggelente, vagy csak általános készülődés közben órákat tudok azzal foglalkozni, hogy milyen a frizurám. Percenként változtatom, mert amit végül a tükörben látok, nem felel meg az elvárásaimnak. Néha azon kapom magam, hogy annyi ideig meredek rémes tükörképemre, hogy a hajam lassan darabjaira, vagy inkább hajszálaira hullik, én meg kopasz vagyok. A lámpafényben megcsillan eleven tarságom. Rövid hajjal is pasinak lehet nézni, de haj nélkül egyenesen röhejes vagyok. Elhessegettem hát azt a tényt, hogy leborotválom a sörényemet.
   Mielőtt mindenki azt hinné, hogy haj- és nőellenes érzéketlenség vagyok, azoknak kijelentem, hogy nem így van. Momentán a legmeghittebb kapcsolat a hajamhoz fűz és fűzött mindig is. És azt is kijelentem, hogy inkább egészséges hiúságom miatt viselem a nőiesség egyik jelképét… Viszont eddigi életem alatt minden más helyett csak a hajamra figyeltem, így mást elhanyagoltam: ruhák, viselkedés… stb. Hogy miért? Mert a nők születési hibája, hogy szeretnek tetszeni, és elsősorban a hajunkon csapódik eme fóbiánk. Világéletemben seszínű barna hajam volt – anyámék állították, hogy gesztenyebarna -, ami vékony szálú volt, viszont nagyon sok. Sokakkal ellentétben, ritkításra járok! Mert annak idején bizony, barnán kezdtem. Aztán a gimnáziumban megelégeltem azt, hogy rá tudok ülni, és levágattam, egészen fiúsra. A fodrásznak köszönhetően, megspékelt némi bubi-hatással – megtévesztően hajaztam egy férfira. Tetőzte ezt az elrontott frizurát az is, hogy amíg a szüleim szorgalmasan dolgoztak, én gondoltam egyet, és befestettem feketére.
   Két év alatt visszanőtt. A mutogatások, és sorozatos megaláztatás a rövid haj miatt betette a kaput. Utána, amikor megnőtt a lobboncom, akkor meg azzal akasztottak ki, hogy hasonlítok az egyik tanáromra, akit ki nem állhattam. – lenövesztettem a feketét, mert a fodrászom, Timi, elém tárta, hogy ha vissza akarom kapni barnaságomat, előbb szőkévé fog varázsolni! Barna oké. Fekete oké. A vörös is. De a szőke? Ha van valami a világon, akkor a szőkeség áll jól a legkevésbé. A szőkenős viccek mellett, még a bőröm színe miatt is előbb mehetnék el a sarokra dolgozni. Újabb két év, és hajam ismételten fenékig érő, barna. Kikopott a fekete, és még szőke sem lettem. Az utóbbi párom hosszas unszolására elhatároztam magam, hogy vörös leszek. Ahogy meglátott, egyből ocsmányság lettem, de aztán a többi ember dicsérően szólt a koronám pirosságáról. Ugyanis, amikor a festéket frissen lemostam, és másnap megszárítottan, nap által kiszívottan belibbentem a suliba, égőpiros lett a hajam. De jól állt. Még magamnak is tetszettem. Nem voltam raszta, sem ötös úti üzletasszony. Szóval sikerült eltalálnom végre egy olyan színt, amivel meg vagyok elégedve.
   Legdühítőbb persze az, hogy saját, alternatív honlapomon is megszóltak már, mire változtattam a színen. Sötétvörös. Mivel a hajam is színváltós, mindenki azt mondja: „De jól néznek ki benne ezek a melírcsíkok!” Világéletemben azt hitte mindenki, hogy melírozva van a hajam, pedig nem. Ezzel a színnel, amit most a doboz szerint intenzív vörösnek tartanak, nem sokban üt el az eredeti hajszínemtől. Senkinek nem tetszik, azt rebesgetik, ugyanolyan semmitmondó, mint az eredeti. Nem érdekel. Vörös, és nem barna. Elegem lett a barnaságból, és a hozzá társított tulajdonságoktól, illetve attól, hogy az uncsi barna lány kategóriába beskatulyáztak. A vörös éltet, és kicsit fesztelenebben mozgok, mint máskor. Mindenkivel igyekszem közölni, hogy a Nagyérdemű csak jól megtréfált a barna hajjal, és most éli igazi önmagát a hajam.
   Mióta vörös vagyok, nem volt újabb baklövésem. Jelentem, nem tud megmérgezni a tépett, a bubi, a hullámos, a csigás. Sőt, a frufru is elkerült jó messzire. Pillanatnyilag apám agyát bombázom azzal, hogy le kell vágatni, ami nem áll messze a valóságtól, hiszen utoljára három éve voltam fodrásznál, és akkor is csak a barátnőmet kísértem el. Tehát, nemsokára egy meglepetés-generállal fogom csinosítani magamat: lapockáig érő, világos vörös melírcsíkok, enyhén hullámozott leszek, ha a Tudjátokki nem tréfál meg azzal, hogy vörös helyett lila leszek. Mert erre is volt már példa több más mellett.
   Bevallom, apu nem mondja ki, de életemben soha nem fogok eljutni fodrászhoz, mert a pénz ott van. Az átkozott anyagiak. Környékünkön, és Pest több részén is egy hajvágás több ezerbe kerül! És hajfestés még nincs benne. Mondjuk a hajamat úgyis otthon festem, mióta az eszemet tudom, és elsőre elcseszték a színt. Mivel női hiúságom nem engedi, és nem is merek kísérletezni, minden alkalommal ugyanazt veszem. Egyik szerencseszámom a szín kódja, így elfelejteni sem nagyon tudom. Két tubus elég, és kis segítséggel be tudok vörösödni cirka két óra alatt. A sok hiszti a folyamatos változások után, ráébresztett arra, hogy most egy ideig ne keressek másik színt, másik személységet.
   Optimistán vállalom, illetve inkább takargatom valódi szándékaimat, hogy most valahol nyugvópontra érkezett a dolog. Egy valamitől nem tartok csupán, mondjuk, senki sem várja, hogy egy nap meggondolom magam, és felnyíratom itt-ott, befestem valamilyen neonszínre, és mint egy punk fogom járni az utcákat. Bár elvileg fogadásból még májusban megígértem, hogy kék lesz egy kicsit, de azt hiszem, elvesztettem a fogadást. Nem baj. Nem érzem magam kellemetlenül. Dolgozó, komoly ember nem festeti be olyanra a haját, ami a lázadó ifjúságot juttatja mindenki eszébe. Viszont, egy rosszul sikerült kapcsolat, és egy fájdalmas szakítás után az ember lánya szereti a hajkoronáját megváltoztatni. Talán azért is zavar ennyire, hogy hosszú (csak miatta növesztettem addig ameddig), hogy nincs formája, hogy fáj a töve, és még egy csomó „hogy”. Divatosabb frizurát szeretnék, tépettet, kicsit hullámosat, hogy ne legyen annyira lenyalt.
   Apum – mivel még vele élek közös háztartásba-, minden reggel azzal megy dolgozóba, hogy le ne merjem vágni egyedül a hajamat, mert nemsokára ad pénzt, és mehetek fodrászhoz, de ki tudja? Múlt héten is belenyírtam, mert belelógott a macskakakiba. De utálnám magam, ha még a hajamat is elrontanám azzal, hogy belevágok, és egyenetlen hosszú lenne. Bár mindenkinek szereznék pár hétig jó napokat, de az a lelkem rovására menne.
   Másfelől, az mindig eszembe jut, hogy mivel vigasztalt anyám. Hogy ne fessem a hajam, mert az csak árt. Így félig betartom: mindig ugyanazt a színt használom. Talán, nem lesz semmi baj…