2017. június 30., péntek

Hangyák a tévében



Most, hogy jóformán egyedül élek egy albérletben, elmondhatom magamról, hogy egy távirányító büszke tulajdonosa vagyok. Nyugi van, akkor váltok csatornát, amikor én akarok, azt nézek, amihez éppen kedvem van, s a kanapén sem kell osztoznom. Határozott pozitívum. Ám, ilyenkor eszembe jut, hogy milyen is volt anno megcsatázni a jogaimért.

Volt időszak, amikor vérremenő csatákat vívtam az akkori barátommal azért, hogy mit nézzünk. Míg ő zenekaros műsort szeretett volna nézni, addig én inkább csajos, „segíts magadon” adásokban láttam a reményt. No, és ilyenkor robbant a bomba, megzavarodtunk, mint vasorrú bába a mágneses viharban, és jó, hogy egymás fejéhez nem vágtuk a távirányítót. De miért kell mindent ennyire komolyan venni? Egy vacak, kicsi szürke, elemes bigyó miatt azzal fenyegetőzni, hogy ki leszek paterolva a konyhába –mert ugye, ott is volt egy ágy-, és ott fogok aludni, vagy nem szól hozzám egész este, gyerekes dolog. Vagy nem? Aztán az lett a vége, hogy rácsaptam az ajtót, felhúzott orral kivonultam a szobából, és nekiültem a konyhában sírni.
Ez akkoriban éppolyan eseménnyé nőtte ki magát, mint hogy azért is veszekedtünk, hogy balról jobbra keverem a levest, vagy, hogy középen nyomta meg a fogkrémes tubust, vagy hogy a wc-tető fel vagy lehajtva jobb, vagy hogy három helyett négyet pislogok. Igazából, mint mindenben, ami társas együttélést jelent, ez egy hatalmi harc. Ki az erősebb egyéniség. De szerintem, amikor én alig ülök le tévét nézni, a kötelező műsoraimat igazán megnézhetném, ezért sokszor üvöltöttünk egymással, aztán az lett a vége, hogy engedtem, és kivonultam a szobából.
Eleinte kellemes szórakozást jelentett a tévézés, mert megnéztünk közösen egy műsort, utána vagy fikáztuk a témát, vagy elgondolkodtunk, és együtt váltottuk meg a világot. Egy kellemes bor, vagy túlméretezett pizza mellett betettünk egy dévédét, és kedvenc filmünket bámulva elfelejtettük terheinket. Később valahogy nem vettünk bort, a jó kaja is elmaradt, illetve valahogy eltűntek a filmek, a közös videózások. Mind a ketten a saját igazunkat kezdtük el hajtani. Persze, több más probléma sarkallt minket arra, hogy nem voltunk hajlandóak leülni egymás karjaiban filmeket bámulni, inkább választottunk a kibeszélő show-kat, a sorozatokat, de kiderült, hogy az ízlésünk nem mindig volt fedésben. Összezördültünk ilyenkor, és „örihari” lett a vége.
Ő naphosszat otthon volt, mert munkát keresett. Nem csinált mást, csak nézte ugyanazokat a sorozatokat, műsorokat, amiket kis szerencsével már előző nap este megnézett, s az ismétlést azért választotta, hogy hátha történik benne valami új. Én, mint hetven kilométert utazó ember a ház és a sulim között, még dolgoztam is. Este hazamentem, megfőztem, feltakarítottam a koszt, de nem csak nálunk, hanem a szüleinél is. Barátaim elmaradtak, mert soha senkire nem volt időm. Szerintem jogosan követeltem magamnak néha egy-egy programot, ami kikapcsolódást jelent. A relaxálás ezen fajtája azonban elmaradt, mert a fiú, mint a domináns hím, befoglalt mindent, s nekem az maradt, hogy kielégületlenül aludtam el egy-egy unalmas műsoron. Aztán felkapta a vizet, hogy egy sokat mondó műsoron, mint egy celeb élete, hogy lehet elaludni?! Naná, ha nem érdekel, s még könyv sincs otthon, mit csinálhatnék? De akadt olyan helyzet is, amikor főztünk együtt –de jó is volt-, erre rohant be, vagy az ablakot bámulta, mert abban visszatükröződött egy-egy képkocka. Ezért többször azt mondtam neki, hogy akkor inkább éljen a tévével együtt, mint velem.
Aztán egy nagy veszekedés közben, egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy elkezdett zsizsegni a tévé, és millió és egy hangya szaladgál a képernyőn. Nem volt adás, mert a szolgáltató meghülyült. Néztünk egymásra, hogy lehettünk ilyen hülyék. Előkerült egy üveg bor, rendeltünk egy pizzát, választottunk egy dévédét, és kellemesen eltöltöttünk egy estét. Szűrt fényben nagyon romantikus volt.
Hm. Szépek is voltak ezek az idők. Ez most azért jutott eszembe, mert bár most nem kell megharcolnom az irányításért, még sincs kedvem tévét nézni. Megnézem a műsoraimat, és kis űrt érzek, mert nem mondhatom azt, hogy „emlékszel arra a filmre, amikor…?”