2017. június 30., péntek

Hogyan nem lettem majdnem híres bártáncosnő?



Mindig is úgy tartottam, hogy minden cikis dolog megtörténik velem, ami egy emberrel az élete folyamán megtörténhet. Most, utóbb sem volt másképp. Igyekszem a mindennapokban a baleseteim számát leredukálni, ám az is törvényszerű, hogy minden baj egyszerre érkezik meg. Amúgy ez utóbbi esetem, nem éppen balesetnek minősítendő.

Ritkán teszem ki magam annak a szellemi stressznek, hogy produkálom magam közönség előtt. Tulajdonképpen ez arra korlátozódik, hogy ugrálok koncerten, mint kecskeszar a deszkán, néha megrázom a hájamat az emberek előtt, és körülbelül, itt ki is fulladt a dolog. Pedig a tánc az, ami több más közt, örömet okoz – idestova a harmadik év telik el bárminemű testi öröm nélkül. Úgyhogy, az ürességet eme placebóval pótolom.
Igazából világhírnévre szeretnék törni, valahol ez a honlap is ezt szolgálja, ám még igazán nagy dologgal nem sikerült előrukkolnom. Pedig, sok területen, sok mindent kipróbáltam. Képességnek nem vagyok híján, talán tehetségnek sem vagyok utolsó.
Gondoltam, hogy szintis leszek egy zenekarban, de huszonkét évesen az ujjaim már nem szeretnének az agyamnak engedelmeskedni. Aztán előrukkoltam azzal, hogy basszusgitározni fogok. Aha, persze. Ujjal bütyköket és bőrkeményedést varázsoltam a kezemre, pengetőt pedig, többet ettem meg, amennyit egy gitáros életében megeszik. De túlgyalogoltam már a doboláson és a furulyázáson is. Kacérkodtam gondolatban ugyan a hegedűvel, de túl gyáva vagyok ahhoz, hogy eljárjak zeneiskolába, illetve, néha már időm sincs. Aztán ott van az a sok macera, ami azzal jár, ami egy banda összeverbuválásával jár. Ilyen például a megbízható, lelkes zenészek, akik nemcsak a próbán jelennek meg, de egy-egy megbeszélésen is. Aztán mindenkinek legyen meg a saját kívánsága, majd, utolsó lökésként egy koncert. Milyen jó is az, amikor a basszusgitáros és a szintis van jelen egy eseményen a zenekarból, senki más. De mi legalább felléptünk ketten. Akkor megfogadtam, hogy az ilyen fajta rivaldafény, nem nekem való. Inkább ugrálok és hajazok a tömegben, ordítok is, ha kell, vagy otthon léggitározom.
Színészkedés is a négy fal között merül ki. Sosem volt merszem, még verset se mondani a nagyközönség előtt, nemhogy végigjátszani egy darabot. Magamban nem bíztam eléggé. Meg a közönségben sem. Jah, egy összesugdolózó, viháncoló, tapsoló, vagy éppen fújoló embertenger fog engem felemelni.
Az órai előadásokon sem nagyon szoktam a jegyzeteimből felnézni… mintha, magamnak adnék elő. Tök tuti… ha híres író leszek egyszer, mókás lesz így a felolvasóest.
Nem, mintha az írás jobban menne, mint bármi más. Azért emellé még más hobbit is néztem magamnak. S egy olyan lány, mint én, milyen hobbit találna magának, ami a szükségleteit kielégíti? Naná, hogy fakanalat ragadtam.
Szóval, próbálkoztam komoly ételekkel, levesekkel, süteményekkel.
Tökéletes választás volt addig, ameddig nem csak én, és nem annyi pénzből kellett varázsolnom valamit, amim volt.
Viszont, íjaztam is párszor. Lőttem, jártam úgymond edzésekre, és mindig elképzeltem, amint vonulok be egy stadionban, őrjöng a tömeg, macik és virágok esnek a lábam elé, és mint egy vadász, szememet ridegen előreszegezve mentem az előttem sétáló csapattag után.
Jobbal kitámaszt, íjat ballal tart, jobbal fogom a nyilat, amelyet gondosan (kemény egy éjszakás műszakkal) tisztára sikáltam, szem félig behuny, céloz, és lő.
Az oktatóm személyében, embert nem láttam még ugrani helyből három métert. Ugrott az életéért.
Huszonegy éves koromra tehát kipipálhatom a vágyaim közül a furulyát, a dobot, a szintetizátort, és a basszusgitárt. Amúgy főzni is szépen megtanultam, úgyhogy ezt is piros ponttal jutalmazom. A lövészetet a magam kedvére még gyakorlom, de ügyelek, hogy senki ne legyen a környékemen, legalábbis csak a hátam mögött álljanak. Szóval, megannyi félelmem meggátolt egy csomó mindenben, amiben talán csak saját magam tudom feloldani saját magamban. Gátlásokkal küzdök, s azt hiszem, ezzel senkinek nem okozok meglepetést. Többször kiderült számomra, hogy mely művészetek állnak jól, így még képbe jött a rajzolás, amiben az utóbbi időben ismét letörték a szárnyaimat. Mesterien tudom emelgetni a rövides, boros poharakat, és egymás után a számba tenni a cigarettát, megálljt parancsolni az éhségemnek.
Igen. Ezekben jó vagyok.
Mostanság azonban egy új, mélyebben gyökerező gátlással is összetalálkoztam. Úrrá lett rajtam a tudat, nem is ok nélkül, hogy nem vagyok nő számba vehető lény. Hát, soha semmiben nem volt szerencsém, ha volt is, azt magam sajátítottam el. Néha úgy gondoltam, hogy egyetlen sikerem majd az lesz, hogy mesteri pontossággal tudom rendszerezni a ruháimat. Abban vajon van világbajnokság?
Mi olyan dolog van, amiben sikert érhetnék el, és nem megterhelő, illetőleg észrevehetném (és más is), hogy van mellem?
Sport. Ez tény. Tudom is, tornázom szinte minden nap, de a zsírégető gyakorlatok valahogy nem indították be a többiek fantáziáját.
Hastánc.
Már két éve tolom a dolgot több-kevesebb sikerrel. Egyedül kezdtem el járni, mert már nem volt kedvem másra várni. Szexis, izgis, nőies sport. Tánc, tehát lányosan viháncolhatok. Tartást és formát ad, ami jól kiemeli a gömbölyű természetemet. Már az első órán azzal kezdett a tanárom, hogy látja rajtam, hogy nem vagyok büszke a nőiségemre, pedig ez a hastánc alapja. Megszívtam, gondoltam magamban. Szóval, hirtelen lett hosszú vörös hajam, melleim, fenekem, bájos mosolyom, és végtelenül kedves kisugárzás. Ez működik is addig, ameddig reflektorral világítanak meg, de amúgy nem. Ugyanolyan visszahúzódó nyúl vagyok, mint alapjáraton mindig is voltam. Belém ette magát egy rossz filozófia, és nem tudom leküzdeni. Szóval, a hastánc kellett nekem! Amikor megláttam, milyen is vagyok ruhában, tánc közben, azt mondtam magamnak: Ez az csajszi!
Csörgők, fátyol, kiscintányérok, mindenféle dolog van, amivel kifejezhetem, amit szeretnék. Volt már, hogy hatalmas pávatollat fogtam, vagy egy sima legyezőt. De azt még nagyon szeretném kipróbálni, amit Salma Hayek mímel az Alkonyattól pirkadatig című filmben. Kígyóval a nyakamban vonaglani egy pasi előtt, aki felfal a szemével. Jah, mert mint minden másban, ebben is kijelentettem, hogy a közönségbe nem hívok meg ismerőst, s csak annak fogok hastáncolni, aki a párom lesz egyszer – senkinek (eddig úgy áll a dolog).
Ezért is lepődtem meg a minap, amikor elmentem szórakozni a barátaimmal. Végtelenül sötét, fullasztó helyre jutottunk be, és mindenfelé csoki, és alkohol folyt. Szerintem a gőzben magában is alkohol volt, szinte megrészegültünk, mire elértünk az asztalunkig. Robi, szokás szerint foglalt helyet mindenkinek. Elegáns bőrgarnitúra volt, középen egy asztal. Az asztalban meg volt egy fémrúd. Hát jó. Gondoltam botoran, ennyivel nyugtáztam is. Amikor körbekémleltem, mindenfelé láttam, hogy a társaság egy-egy hölgytagja felpattan az asztalra, és végigtáncol egy számot. Robi odahajolt hozzám: Kedves, táncolj! – és ezzel már fel is segített az asztalra. Végignézve, kár, hogy csak én voltam nálunk az egyetlen lány.
Anyád! Gondoltam, magamban. Én úgyis valamivel beégetem magam, hát tegyem ezt így. De én még nem vagyok kész erreeeeeeeeeeeeeeeeee!
A táncparketten sem szívesen táncolok, de asztalon, ahol minimum húsz éhes férfiszem bámul?!
Áh.
Pffff.
Az első számnál szerettem volna színész lenni. Szívesen eljászottam volna a Titanicot. Mármint, a hajót, ahogy elsüllyed. Aztán már inkább azon járt a fejem, hogy csoki és alkohol. Ahogy ez átvette az irányítást, már nem volt külvilág.
Hiába vagyok testes (de szépen fejezem ki magam), ha hastáncolok, az akkor is jól áll, ha én nem akarom. – legalábbis ez jött le, amikor kinyitottam a szemem. Gyönyörű testű nők vonaglottak a többi asztalon, mégis volt olyan, aki hátrafordult, hogy engem nézzen. Kipirult arccal lihegtem az asztal tetején, és próbáltam rávenni a lábamat arra, hogy vigyen vissza a fiúk mellé.
Nem vitt.
Félénken mosolyogtam, mert mindenki azt hitte, hogy várok a következő számra, amire rázkódhatok úgy, ahogy szeretnék, pedig szerintem még a vak is megérezhette, hogy berezeltem, és le akarok menni. A varázsnak vége, és szívem szerint hisztiztem volna egyet, mint egy ötéves, és lehullani a helyemre, mint egy korhadt faág.
De, mint egy hivatásos táncos, bármennyire is fájt a lábam, sírt a lelkem, hogy vissza akarok ülni, akkor is vártam a következő számot. Kellemes, erotikus dallam (Tito and Tarantula After Dark). Ráadásul a fiúk is tapsolni és fütyülni kezdtek, majd a szám alatt, nem lehetett hallani őket. Szerintem a hévet a gatyájukban, puszta szerrel meg lehetett volna mérni. Csípő jobbra, ráz, csípő balra, fel-le, hashullám, mellrázás, kígyókéz. Valahogy ebben az ördögi egymásutánban követték magukat a mozdulataim. A hajam röppent, a szám picit nyitva, néha megnyalva az ajkaimat. Később Robi bevallotta, mintha egy kis kelta manó táncolt volna az asztalon, olyan voltam.
De állította, szexi. Állati érzés volt, amikor vibráltak a fények, mindenfelé csak csoki és alkoholillat, ütemes zene, és halk cipőkopogás az asztalokon, valamint vágyódó lihegések mindenfelől.
Aznap alig bírtam hazamenni, szerintem lobogtam Robi jobbján, mint egy táska. Minden tiszteletem a bártáncosnőkért, hogy ők bírják a tempót. Robinál eresztettem magamnak egy kád vizet, és mint egy sellő, pancsikoltam össze-vissza a talpammal. Megnyugtatta kivörösödött, felhólyagosodott bőrömet.
A nap végén, mint egy ropibaba, úgy vonszoltam be magam Robi mellé az ágyba. Eleresztett még egy-két viccet, mert ő olyan jófej ember („fussál már ki egy pohár tejért”, meg „hogy is volt az a mozdulat? Mutasd meg még egyszer.”) Nem tudtam most kultiválni a vicceit. Fáradt voltam, és hadirokkanttá is nyilvánítottam magam. Amikor becsuktam a szemem, akkor láttam, hogy mindenki figyel. Halálfélelmemet még most is éreztem. Rossz voltam, nagyon rossz. Hihetetlenül rossz. Ha pechem van, és miért ne lenne, akkor holnap nem megyek dolgozni, mert képtelen leszek lábra állni. Ha szerencsém van, akkor nem lesz jele semminek. De örülnék most egy hólyagtündérnek, aki elviszi a vizesedéseimet, s cserébe egy darab csokit hagy a párnám alatt.
Kár, hogy nem létezik ilyen.
Kellene valami tudatmódosító szer a tündéreknek, hogy alkossanak ilyen csoportot.
Szembesültem azzal, hogy eggyel több dolog az életben, amiben nem leszek sikeres, vagy éppen világhírű. Kavargó élmény, kavargó érzés visszagondolni, végigélni, és előtte állni egyaránt. Akkor féltem, aztán egyenesen bekakáltam, most már valahogy nem bántam meg, hogy megtettem. Vannak korlátaim. Ennyi.
Így kell elkönyvelnem.
Nem én irányítok, de miért is nem? Engedni kell, hogy megtegyünk mindent.
Bártáncosnő felírva a kipipált „ez sem leszek” kategóriába.
Egy héttel később a haverok azzal ugrattak, amikor iszogatni indultunk, hogy: „Nézd már, egy bár. Ha adok zsét, nem ugrasz fel az asztalra?”
Ez is kísérteni fog, mint a karaoke, de erről végképp máskor!...