2017. június 30., péntek

JÓL VAGYOK! Jól vagyok!



- Szóval, hogy is van ez a vámpírokkal? Akkor most látszanak a tükörben, vagy nem? – kérdezi a barátnőm.
- Hát, tudod… ez… ez olyan írófüggő… - felelem elcsigázottan.
- Nem értem.
- Néha látszanak, néha nem. Néha szellemek, néha eleven valójuk. Mint Dorian Gray és a képe.

- Kinek a képe? – Aranyos. Néha felmerül bennem a kérdés, hogy az embert miért csak két esetben hívják fel az ismerősei. Az egyik eset, amikor kell nekik valami, a másik eset, amikor nekem fáj, és azért hívnak, hogy megbizonyosodjanak arról, nem lettem-e öngyilkos. Most az utóbbi áll fenn. A barátnőm állandóan hívogat, mióta bent voltam a bíróságon. Nehéz volt, és fájdalmas. Azóta csak a múlt eseményein pörgetem magam, fáj és félek. Enni, inni, aludni sem tudok. Nem biztatnak, hála a Magasságosnak, azt megtanulták, hogy azzal nem leszek előbbre. Inkább igyekeznek elterelni a figyelmemet. Tudják, hogy most szórakozásra van szükségem, fel kell oldódnom, gyógyulnom kell. Majd jobb lesz nemsokára…

Egyik nap mentem hazafelé, és felhívott az egyik ismerősöm, aki Olaszországból csak hébe-hóba jön ide. Murphy – törvénye, de amikor kellene, akkor a cipzáram sosem csusszan könnyen, ám amikor épp kirabolnak, akkor talán magától engedi be a zsebest. Nagy nehezen sikerrel járok, megnyomom a zöld gombot. (lefordítom, hogy megértsétek, miről volt szó)

- Szia, Marco!
- Szia! Mit csinálsz éppen? – kérdezte.
Mindig megkérdezi. Rászoktattam, met ha esetleg zavarok, akkor ne legyen semelyikünk cikiben.
- Utazok, de mondjad nyugodtan. – Attól, hogy az ember kisírt szemekkel utazik egy tömött villamoson, és újra elsírja magát egy olasz párbeszéd közben, a másik csak jobban elkezd kagylózni.
- Hallom a hangodon, hogy baj van. Merre jársz?
- A Blaha környékén.
- Oh. Nos, azért hívtalak, mert láttam még Milánóban egy leértékelést, és hoztam neked valamit… ez egyelőre legyen titok… remélem illik majd hozzád… Cuki, bőr cucc, és mivel itthon vagyok, te meg a közelben…
Ez általában úgy működik, hogy Marco mindig vásárlókörutazik, mielőtt meglátogatja Attilát, a szerelmét. Én pedig, mindig kapok valami meglepit, amiért összehoztam őket. Bár eddig egyszer sem sikerült az ízlésemet eltalálnia, sosem tudtam nemet mondani a felkérésnek, miszerint menjek el hozzájuk, és széles vigyorral vegyem át az ajándékomat.
- Halló. Még ott vagy? Szóval, jössz? Már csak két megálló. Ha jössz, akkor még kaját is csinálok, de ha nem, akkor vacsizni viszem Attit.
- Elég nagy a dugó, egy olyan húsz perc, és ott vagyok.
- Jó, jó. Nem kell kapkodni, még gyorsan úgyis leszaladok valami vörösért. Atti már csinálja a kaját, most tette fel a vizet. Aztán leugorhatnánk a bárba italozni… felejteni…
A hangja olyan, mintha tudná, hogy miért vagyok szomorú. De eddig ő állt elő a legjobb ötlettel a fájdalomcsillapításra.
- Jó, majd gyalog megyek.
Marco csendben maradt. Csönd. Végre enyhült a tömeg, és már záródnak az ajtók. Halk huppanással indult el a villamos.
- Figyelj, most nem lehet. Majd szóban. Csak a gyaloglás… kiszellőztetem a fejem.
- Az igazság az, hogy sosem fogod elfelejteni, vagy túltenni magad rajta. Nem fog menni, mert eléggé intenzív emlék… De ettől vagy olyan, amilyen… Mind defektesek vagyunk… csak másképp. Csak nem tudtam, mit fogsz…
- Marco, kérlek. Most ne… csak ezt ne… mindenki ezzel jön…Marco, most már az egész sereg egy bőgő tehenet bámul… kérlek..
- Én csak szerettem volna, ha tudnád, hogy…

Másnap a munkahelyemen meditálok, nincs meló. A munkatársam nem olyan ember, akit érdekelne a másik magánélete, őt az sem érdekli, ha meggebedek, a lényeg a profit. És a munkamorál. Mindenki elmegy. Már késő este van, és én még mindig ott gubbasztok a gép előtt, és verem a billentyűket. Nemsokára készen vagyok. Lehet, hogy maradok.
Egyszer csak megáll mögöttem a főnököm.
- Maga mit keres még itt? – kérdezi a maga lekezelő módján. - Ha így hajtja magát, a végén még végkimerüléssel szállíttathatom kórházba. Menjen haza.
- Jó, de ezt még befejezem.
- Ez nem kérés volt. Menjen haza. – egy huszáros mozdulattal kikapcsolta a gépemet. Még jó, hogy automatamentésen volt. Egy pillanatnyi csend, majd újra beszélni kezd. – És menjen el valahova. Vegyen ki szabadnapot. Rendkívülit. Meg se lássam itt. Amikor pedig ismét jól lesz, az asztala várni fogja.

Otthon felkucorodtam az egyik székre. A konyha üres. A kanalam néha nekikoccan a bögrének, kész harangzúgás. Nem kapcsoltam fel a villanyt. Hiába a hajnali óra, mégis sötét van mindenütt. Előttem a teám fekete, mint egy lyuk, ami vonz. Hív, hogy ugorjak bele. Kapaszkodom az asztalba, mintha valami perem lenne, ami az egyetlen akadály az ugráshoz. Ő kiimbolyog a szobából, az álom teljesen összegyűrte az amúgy nagyon is helyes arcát. Megáll a hátam mögött, és átölel.
- Szeretnél beszélni róla? – kérdezi, és elfojtja életének legnagyobb ásítását. Megrázom a fejem. Ehhez tiszta fej kell.
- Menj csak aludni, majd reggel. – felelem.
- Biztos vagy benne? – kérdi.
Komolyan néz rám, most én vagyok bágyatag.
- Persze.
- Te nem jössz?
- De igen. – felelem.
Felmegyünk a szobába, bebújunk az ágyba. Ő hanyatt vágja magát, én az oldalához kucorodok. Mély levegőt vesz, és megkérdi.
- Nem vagy egyedül. Ugye tudod?
- Most már igen.
Ott a karjaiban semmi sem lehetetlen. Biztonságban vagyok, minden jó úgy, ahogy van. Szeretem. Nincs semmi baj. Egy ideig még hallom a szívének a dobbanásait, majd ebben a tudatban mély álomba merülök.