2017. június 30., péntek

Kávétündér és teaangyal



A minap visszaköltöztem Szigethalomra, kényszerűség és ésszerűség talán. Az első napokban azt hittem, hogy vagy az éh- vagy a fagyhalál fog megtalálni, kérdés, melyik előbb? Aztán teákkal tartottam magam melegen, nem mellesleg meleg ruhákkal. Kívülről persze, melegen tartanak, de a tea belülről is képes erre. Megszépül a világ, ha egy ismerősöm üzenete talál meg: Szép Napot!

Én teával és mosollyal kúrálom magam, eme hideg napokon, illetve próbálok eleget tenni ama felelőtlen ígéretemnek, miszerint vigyázok magamra. Persze, Kávétündér nélkül ezt nem lehetne teljesíteni.
Levele oly’ messziről jön, ahonnan nem jött senki még. Gondolatban mosolyt, melegséget küld, mit nem küldött nekem senki még. Szavaiban átveszi bánatom, mily’ keresztet nem cipelt senki még.

Kedves Teaangyal, a csatolt történet már régóta itt bujkál az ujjaimban. Gondoltam, megírom neked, aztán kitöröltem, mert féltem, félreérted. Idővel ismét újragépeltem, mentettem, majd többször megváltoztattam a dátumot – sosem küldtem el, féltem, és felejtettem. Annyi a következő, hogy elveszett érzéseket, érzelmeket közöl, s talán mindent megtalál, főleg az elveszetteket. Kifejezetten Neked szánom ezt a pár sort, de ne vedd annak, aminek még én sem szánom.

Csalódott mosollyal kattintottam a levélre. Még gőzölgő teát vettem két tenyerem közé, s olvasni kezdtem:

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer, egy messzi-messzi erdőben egy Teaangyal. Pici, kerek, kedves teremtmény, kicsit szűkszavú ugyan, de mindig mosolyog. Segít másokon ott, ahol tud, és szégyenkezik, amikor rajta segítenek. Megveti a földi dolgokat, nem a szokásos módon tesz különbséget ember és ember között, szavak és tettek alapján ítél. Általában színtelen ruhát hord, szoknyát, blúzt, harisnyát és csizmát. Olyan apró, hogy ruháiban mára eltűnik, csak hatalmas szíve jelzi még, hogy a jég hátán is megél. Élete kopott, seszínű, de igyekszik kitölteni jó dolgokkal, s tapasztalatait másnak adja át, olyannak, akiket nem vesznek észre, akik elvesztek valamikor. Hangjával hosszú kilométereket dalol át, s épp ezért rémisztő elgondolni azt, hogy őt még az ág is húzza, mely sokszor otthonát jelenti, legyen az élő, tárgy, vagy esemény. Tavasszal erőt gyűjt, élményeket, művészetet teremt. Nyáron virágot szed, s utazik, ismerkedik, tapasztal. Ősszel mindezen tudást átadja, s ráeszmél, hogy ideje lassan lejár, sietnie kell. Gondolatait kóborlásai közben közli. Aprócska házát csinosítgatja, családját szereti, s szerelme után vágyódik. Jó illatú főzetekkel mond imát, hátha teljesülnek, mire beköszönt a tél. Télen az emberek vállán üldögél, melengeti őket. Csokorba rendezi szavait, és mindenki fülébe suttog. Megelőzi a betegségeket erejével, csillapítja a meglévőt színével. Emlékeket fedez fel az íze nyomán mindenki. Mindig az alkalomhoz illő fű van nála, segít velük. Ha megfogod, megszagolod, érzelmeket találsz, olyat, amilyet senki nem fedezett még fel, s nem is adott, eképp senki sem tapasztalta még őt. Gyerekdac, felnőttkudarc, és női szeleburdiság táncol a hangján keresztül. Élni kezd, ahogy megismerik. Őt csak körbeírni lehet, de pontos meghatározás nem létezik rá, a világ összes nyelvén se. Szelleme fantasztikus, humora csodálatos, szíve óriási, egy álarcokkal teli lényt találok – ha engedi megismerni magát, akkor az emberek kétféleképpen állnak hozzá: vagy szeretik, vagy utálják. Némelyek, s sajnos, ez a mai napig tart, csak az alapján ítélik meg, amit látnak, vagy, ahogy a híre hozza. Megismerik, és megszeretik, de az, akire szüksége lenne, megutálja. Példaértékű az élete, s eddig talán huszonkét kötetnyi írás gyűlt róla össze, s napról- napra növekszik az anyag. Tegnap találkoztam vele, ő adni akart, s én ellöktem. Azt mondtam neki, nem veszem el a lényét, hiába akarja ajándékba adni, inkább csak mondja el, milyen az. Erőltettem. Erőszakos voltam. Azóta se híre, se hamva. Marcangolom magam azóta, mert nem akarom, de valahol már valami változik. De mi van, ha örökre elvesztettem? Ha elvesztettem, s nem találom meg? Nem találok újat?
Félek, hogy nem lesz többé. A világ szürke, s hangtalan. A Teaangyal mára másé. A fák feketék lettek, a virágoknak nincsen illata. Az emberek lélektelenekké váltak, a tárgyakban nem lelik örömüket. Senki sem olyan, mint ő. Semmi sem olyan, mint előtte volt. Amíg itt volt, addig mosoly fakadt lába nyomán. Maga mögött pedig, már csak szomorúság bújik elő mindenhonnan, de emlékét meghagyja nekünk. Szeretném újra látni Őt, nem csak megőrizni. Igen. Minden nap reménykedem abban, hogy egyszer szembe jön velem az utcán, s kicsi, kerek testével ismét a fülembe táncol egy dallamot, felidéz bennem sokmindent. De gyerek még az idő, s bár tudom, hogy mi lesz, még él a remény. A gyermeki, fesztelen, gondtalan remény arra, hogy egyszer el fog jönni. De addig iszom egy kávét, s kinézek az ablakon…

A történet ennyi volt. Mire a végére értem, megértettem.
Válaszoltam persze azonnal, mert a teámat olvasás közben megittam, s nem volt más itthon, csak a tüzes fekete. A levél írója Kávétündér volt, aki mindennek az ellentétje. Igazából nem hittem volna, hogy válaszolni fog.
De kisvártatva ez a válasz jött:

Helló,
Tejmanó elment ma egyedül, félek, az ő élménybeszámolója marad nekünk. :( Fázol, és éhezel? Legalább valami meleg helyet keress, és igyál egy kávét ;) Egyébként az éhhalál a rosszabb, a fagy kevésbé fájdalmas és gyorsabb ;) de ellenjavalt mindkettő. Nem tesznek jót az egészségnek. Elképzelve, olyan szomorú lettem, mint csak három ember lehet: :( :( :(  de azért innen – a zacc tetején ücsörögve, legalább egy mosolyt is próbálok átküldeni az éteren: :) Ne kérj bocsánatot, nincs miért :) Minden jót kíván, Kávétündér

Eddig ez történt. A sok félre- és mellébeszélés mellett, nem vesszük észre azt, ami igazán fontos. Kevés az olyan lény, aki törődik a másikkal, s próbál minden erejével azon lenni, hogy a másik mosolyogjon. Remélem, hogy Kávétündérnek nem esik baja. Remélem, hogy Tejmanó is megtalálja idővel a számítását.
Teaangyal számára a éhség és a fagy még mindig tart, s tartani is fog még jó sokáig. Talán ezért is tűnt el a szemük elől, de valahol mélyen, bent, ott, ahova senki sem lát be, talán ugyanolyan fekete fűti, mint ami fűti Kávétündért is az ilyen hűvös napokon. Készülődik, várakozik, rügyeket ereszt, majd magára forró vizet enged…
Éltet, s él. Csak észre kell venni…
… s küldjetek egy mosolyt neki…