2017. június 28., szerda

Kavics



Kavics. Ha ránézek, annyi jut eszembe, hogy kavics. Egyszerű, sárgás, szürkés-kékes erekkel tarkítva. Sima, tojásformájú, itt-ott vízmosta kicsit. Egy olaszországi kavicsnak ez ideális kinézet.

Ha belegondolok, alig negyvennyolc órája él velem egy légtérben, de amikor megkértem Őt, hogy hozzon nekem egyet, már akkor izgalommal töltött el. Tudtam volna kérni csokit, képeslapot, apró szőrmókot, de pofám nem volt olyasmit kérni, ami pénzbe került volna neki. Amikor megtudtam, hogy nem felejtette el a kavicsot, sőt, már itt tartózkodnak Magyarországon, eltartott egy ideig, mire felfogtam, hogy ez csak egy kődarab. Bár nekem inkább a világ egy része. A várakozást azzal próbáltam elütni, hogy az ismerőseim idegeire igyekeztem menni. – De hát, mit várok én egy apró kavicstól? – akadtam néha fenn saját magamon. Aztán volt, hogy azon kaptam magam, hogy meg is válaszolom ezt a kérdést. Majd jöttek az újabb, elmés kérdéseim. Más emberek a gyereküket várják ilyen izgalommal, nevet keresnek, aztán amikor túlesnek a majdani nem épp szerencsés névválasztáson, akkor keresnek mást, amit hasonlóképp dédelgethetnek. Más emberek plüsst várnak, apróságokat, kalapokat, fűszereket, ételeket, fényképeket, élményeket. Míg én minden alkalommal valami szőrmókkal lettem gazdagabb, most annyira nem tudott érdekelni az, hogy csupán egy csupasz kődarabot kapok majd egyszer kézbe. Így került fel az emlékeim polcára ez is, mint oly sok más darab. Nevezzem el? Gondolkodtam. Beszéljek hozzá? Morzsolgatom a kezemben, talán egyszer majd el is kopik. Leteszem, felveszem. Aztán inkább hagyom, még mielőtt tényleg semmivé olvasztom, és szagolgatom a tenyeremet.
Hihetetlen, hogy egy kőnek van szaga. De van. Árasztja magából az olasz vizet és levegőt.
Aki kapott már ajándékot, legyen szó akármiről, az első találkozás örömét is ismeri. A szív a torokban kalapál, a gyomor összeszűkül, izgalommal teli várakozás árasztja el a zsigereket, még ha tudjuk is jól, mit kapunk. Kibontjuk, örülünk, a nyakába ugrunk annak, aki adja, és az az ember pedig elviseli az örömünket. No, ez ebben a formában nem volt igaz. Próbáltam a nyaralás utolsó napján rendezni barátnőmmel a piszkos anyagiakat, erre a kő addigi gazdája átnyúlt a vállam fölött, letette a papírra, amin addig jegyzeteltem, és annyit mondott: „Papírnehezéknek.” – Rideg és távolságtartó volt. Kínosnak érezte szerintem, hogy nekem adjon bármit is, én pedig azt, hogy a legkisebb kedvességet is elfogadjam tőle. Visszaböfögtem neki egy köszönömöt, és számoltam tovább. A többiek mellettem állva lesték a sárga követ, hogy mikor fogom majd a kezembe, mikor kezdem el ízlelgetni. Aztán fogtam, és egy huszáros mozdulattal a táskám aljára süllyesztettem egészen addig, míg el nem jött otthon a kipakolás kényszere.
Megtaláltam a kavicsot, és összeszorult egy pillanatra a szívem csak úgy, mint a tenyerem…
Ha bent vagyok a szobámban, akkor van pár dolog, amit mindig megnézek, vagy ha nem is akarom megnézni, de a szemem követi sziluettjeiket. Az egyik a tőle kapott kalap, amit valamiért még mindig nem vagyok képes elfogadni. Bikini koncert közben kiment pisilni, aztán két kalappal jött vissza. A másik a chip, amin dolgozik. Nem tudom, mire fogom felhasználni, talán egyszer egy regényhez még jól fog jönni alapnak. Ott figyel a kalap árnyékában, a polcon. És végül ott a kavics. Sosem fogom elfelejteni, hogy izgultam azért, hogy ne felejtse el. Persze, ha nem hozott volna semmit, sem vethetném a szemére, hiszen nem vagyok senkije. Decens kis plüssjeim mellett ezzel alszom. Belepréselem a párnába, ha megyek valahova magammal viszem. Egy pillanatra sem vesztem szem elől. Túl értékes ahhoz, hogy csak úgy hagyjam porosodni, egy élményt rejt. Egy érzést. Egy gesztust.
Tegnap egyedül voltam itthon este. Elővettem a követ, morzsolgatni kezdtem. Mire felocsúdtam volna, mire jöttek volna a gondolataim, a követ tartó kezem a mellemre esett. Szorítottam, mintha az életem függne tőle. Arra eszméltem fel, hogy görcsbe állt a kézfejem, annyira szorítottam a követ. Éppen nyújtózkodtam, amikor érzékeltem, hogy a kő nincs a kezemben. Faja. Egy halom párna és takaró között elveszett!!! Aztán úgy voltam vele, hogy majd reggel megkeresem, hiszen olyan nagyon messze nem kerülhetett tőlem, hiszen itthon vagyok. Teljes erőből vetettem magam hanyatt az ágyon. Éles fájdalom nyilallt a derekam táján belém: valami kicsi, kemény dolog a gerincem mélyére fúródott. A kavics tudatta velem, hogy megkerült. Némi ficergés után kikukáztam magam alól, és ismét a szívem fölé tartva szenderedtem el.
A kő kalandjai itt nem érnek véget. Nem mondom, hogy egy regényt, vagy novellás kötetet fogok kiadni róla, vagy hogy egyáltalán lesz még ezen kívül múzsája bármelyik írásomnak. Ám az életem folyásának szerves része lesz ezentúl. A szövegeket mellőzöm, de emlékeket, érzéseket kötök hozzá, melyek elkísérnek ezentúl. Nem leszek egyedül általa.
Emlékszem, hogy örültem egy zöldes rózsás gyűrűnek, egy csokinak, egy levélnek, hogy nekem főzött valaki. Ez mind eltörpül mellette! Nem szívből jöttek, talán csak kötelességből. Az embert az hajtja, hogyha együtt van valakivel, akkor eljön az időszak, amikor adnia kell valamit. Ilyenkor nem apróságokra gondol, hanem lehozza a csillagokat is az égről. Gitár, és ennél is nagyobb, értékesebb ajándékokkal kopogtatnak az ajtón. Mögöttes érzelem csak annyi van benne, hogy „hoztam, mert adnom kell valamit”. Nincs alapja. Ennek a kőnek azt hiszem, van. Ha nem is azon a szinten, amin szeretném, hogy legyen, de van. Igaz, és szívből jött.
Remélem.
A kavics, akárcsak az, aki adta, becsben lesz tartva életem végéig. Értsd: nem fogom a polcra tenni, nem hagyom, hogy belepje a por, a tenyeremen fogom hordozni, amíg csak lehet, nem úgy, mint a „sorstársai” jelentős részét. Szép időszak tanúja a kő…