2017. június 28., szerda

Kedvellek. Úgy, ahogy vagy.



„Kedvellek. Úgy, ahogy vagy.” Milyen jól is esik ezt hallani. De valahogy sosem ez jön ki az emberek száján, inkább csak az átnevelésre fordítják a hangsúlyt. Én legszívesebben lecsapnám a kínzó személyt, és heves kirohanások közepette azt ordítom, hogy így fogadj el! Igazam van. Persze, azért egy kapcsolat kettőn áll, és munkál bennünk a másiknak való megfelelés kényszere. Szerintem a belsőnek kell elsődlegesen megfelelnie, aztán a többi már részletkérdés. Nem minden mindegy, ez igaz, de akkor sem fontos. A külső csak a rövidtávú kapcsolatoknál számít, hogy a trófeák között ne legyen egy kakukktojás se.

Szóval külsőségek? Milyen színű legyen a haja, ha már festett, milyen formájú. A szemüvegkeret vastagsága, a ruhadarabok passzolása, a kecskeszakáll hossza, a tűsarok mérete sokat nyom a latba. Legalábbis a test után a rajtavalókon van a hangsúly.
Érdekes, hogy szeretem a magas – a százhatvanhárom centimhez mi nem magas??? J - férfiakat, ám eddig egyik páromnál sem vehettem fel magas sarkú topánt, mert átléptek hónaljcirkáló csodalénybe. Igaz, natúrban furán mutatok egy magas dalia mellett, viszont nőiesebb lehetek mellettük. Olykor. Elegáns ruha mellé nem lehet balettcipőt felvennem, és a kényelmesebb napokon sincs száműzve a sámli.
Megmaradt az elektro-bakancs. Itt pedig, képbe jön a stílus, ami jobb esetben az első kapcsolatra már eléggé kiforrott. Azt nem mondom, hogy egy adott irányzatot rám lehet húzni, de imádom a feketét. Meztelen vagyok nélküle. Próbáltak már átöltöztetni színesbe, de a veszekedés vége az lett, hogy hajlandó vagyok felvenni farmert és pár olyan cuccot, ami illik a lelkivilágomhoz. Ha már ez is baj, akkor hátra arc, irány az ajtó. Ez a legjobb.
Manapság megszaporodtak azok, akik csak azért hordanak valamit, mert a másik megkérte őket, hogy viseljék. Vonatkozik ez tetoválásra, piercingre, lábbelikre, kiegészítőkre, ruhadarabokra, fehérneműkre. Ez sem vezet semmi jóra, pláne, ha nem lehet azt eltűntetni. Persze, ezt nem csak a másik kedvéért csináljuk, hanem, mert trendi. Sokszor nem is illik hozzánk, csak reménykedünk. A saját testünkbe zárt idegenek leszünk, és ez felemészti az embert. Ezt egy kis idő elteltével a párunk is felfedezi, jönnek a veszekedések, és borul a bili. Az ebből jövő gondok még jobban kavarják a kakit.
Ha elfogadtuk önmagunkat kívül is, belül is, akkor még az egyengetés belefér. Mert óhatatlan, hogy együtt ne menjünk el vásárolni. Próba közben teljesen elfogadható a véleménynyilvánítás. De ilyenkor is csak annyit, hogy „ez igen” vagy „nem”; ne kezdjünk fölösleges fejtegetésekbe, mert az sértődéshez vezet. Az engedékenység pedig, megjátszáshoz.
Sokan mondják, hogy ez veszélyes játék, hogy csak magunknak tetszünk. De hol is van a határ a saját ízlés, és a tucatáru nyomásának hatása alatt? Vékony ez a vonal, sőt, néha nincs is. Akiknek gyenge a jellemük, azok egy indigót használnak. A vélemény pedig, sértő. Az ellenkező nem fejét vesszük ezért. Nem kell abba beleszólni, ki, mit, miért vesz fel. Ez egyéni szoc. problem. Ha már eleve úgy állunk hozzá valamihez, hogy ezt is, azt is meg kéne rajta változtatni, akkor inkább ne is kezdjünk bele. Menjünk tovább, ameddig meg nem találjuk a megfelelőt.
Ez oda-vissza megy, vonatkozik mindenkire!
Független emberek vagyunk, hadd öltözzünk úgy, ahogy nekünk tetszik.
Nemde?