2017. június 27., kedd

Kémek, mint mi



A minap, az egyik barátnőmmel moziban voltunk. Az épp frissen bejött kémes-rémes filmet néztük meg Angelina Jolie és Brad Pitt főszereplésével. Mondtam is utána a lánynak, hogy erről a kém-sztoriról eszembe jutott, hogy mi, a gimis szerelmemmel mit össze kommandóztunk, hogy az érzelmeinkből ne vegyen észre senki semmit. Hihetetlen, de azt ötlöttem ki, hogy szösszenetbe öntöm ezt a történetet.

Mindig is szerettem volna olyan lenni, mint A. J., de ilyen kis békaként megmaradt az álom. Nincs sem 100-as mellbőségem, sem akkora szám, és nem vagyok az a tipikus 90-60-90 sem. A magam méreteivel, így is szexszimbólum vagyok. Legalábbis egyszer ezt mondta a gimis nagy Ő. Rájöttem, hogy tehetséges színészek lehetnénk, annak ellenére, hogy ez a kapcsolat nem lett volna kész életbiztosítás. Felkavaró volt az utolsó másfél évünk az iskolában. Szerintem megérdemeltünk volna egy Oscar-díjat.
Ebben a mi kis szép-új-világunkban, kellően érzékenyek vagyunk az ilyen dolgokra. Szinte olyan volt, mint egy számítógépes játék főszereplőjének lenni, ahol 100 pont jár azért, ha bekerítem a srácot; a hazugságok miatt pedig, további 25 pontot érdemel az ember. Ezekkel a feltételekkel vagy szabályokkal, alig valakinek sikerülne megkaparintania a bűvös pontokat. A sztároknak is ajánlom a hasonló, jó játékokat.
Sokan nyomon követték alakuló románcunkat. A fiúnak igazán jó teste és esze is van. Mindenkinek a tekintetéből ordított a kérdés: vajon járunk-e már, vagy történt-e valami kettőnk között egyáltalán? Jóformán velünk járt a fél iskola.
Így megy ez! Nemigen törődtünk velük, mert csak szétmartak volna minket… Ezt most úgy mondom, mintha történt volna valami, de közben mégsem. Ami pedig megesett, az a mi titkunk volt. Mostanáig. Legszívesebben kikiabálnám az egész világnak, hogy találjatok már más, szaftos történeteket, szálljatok le rólunk! Alig volt időnk kettesben lenni, megbeszélni, hogy mi is van kettőnk között tulajdonképpen. Nem is tudtunk dönteni ilyen nyomás alatt. Figyeljetek csak:
Este tízkor a szobámban már sötét honol, csak a Hold fénye világítja be azt. Próbálom rendezni a gondolataimat és szentségelek, mert Ő megígérte, hogy felhív, eddig azonban, még nem tette meg. Amikor feladnám, megrezzen a telefon, őrült villogásba kezd, és belesuttogok – néha az a paranoiás ötletem támad, hogy figyelnek, bepoloskáznak, csak hogy tudjanak bulvárhíreket terjeszteni.
- Igen, tessék?
Hallom, hogy valaki lélegzik, majd egy ugyancsak suttogó férfihang szól bele a kagylóba a másik oldalon.
- Én vagyok. Nem zavarlak?
- Hál’ Istennek. Már azt hittem, elfelejtettél. Mit szeretnél?
- Igazából nem t’om, mit tegyek. Elegem van abból, hogy mindenki csak velünk van elfoglalva. Csodálom, hogy semelyik újságban nem vagyunk még benne. Unom, hogy egy lépést sem tudok tenni anélkül, hogy egy idiótába ne ütköznék, aki felőlünk érdeklődik. Percenként kérdezik, hogy mikor, te meg én…
- Te meg én? Mi van?
- Hát tudod, hogy most járunk-e?
- Ezt már én is kérdezni akartam…
- Jaj! Ne kezdd már te is!
- Mé’ ne? Érdekel.
- Mer’ a méh nem darázs. Nem. A barátom vagy, és úgyis rossz lenne a vége.
- Ipari közhely, te is tudod. De komolyan. Miért nem?
- Ezt így nem lehet. Ki szeretném élni magam, és nem szeretnélek téged megbántani. Egy barátot nem szeretnék elveszteni. Mit nem adnék azért, hogy egy napra nem lennénk barátok…
- Csak egy napra?
- Egy egyéjszakás kaland miatt. Rossz, hogy nincs egy olyan lány a baráti társaságomban, akit meg lehetne tekerni egyszer…
Itt lenyomtam a telefont, és halk könnyeket kezdtem el hullatni. Szerettem volna egy olyan embert, mint ő: normálisat! El szerettem volna tűnni egy kis országba, ahol rohangálhatok a jó pasik után. De hol van ez a hely? Sehol és mindenütt. Mindig ott, ahol én kialakítom.
Két év múlva már alig emlékeztem arra, hogy mit tettünk, miről beszélgettünk. Éppen a finnországi nyaralásomból tértem haza, s készültem átbumblizni a fél Csepel-szigeten, szerény kis otthonomba, a szüleimhez. Mikor a váróba toppantam, egy magas, szőke hajú embert pillantottam meg magam előtt: semmi különös nem volt benne, pont olyan volt, mint amilyennek megőriztem. Rácsodálkoztam.
Iron Maiden pólóban és kék farmerben feszített. Csak a szemüvege nem volt rajta, kontaktlencsét viselt. Serdülő szakáll pelyhedzett az állán. Szóval, ugyanaz az átlagos, két ember voltunk, mint mikor úgy határoztam, hogy kiutazok nyaralni.
Nála szálltunk meg, igaz, csak arra a délutánra. Az a ház volt, ahol elkezdődött minden. Andalogtunk szobától szobáig, ettünk-ittunk, videóztunk, kiveséztünk mindent, ami az eszünkbe jutott, és röhögtünk. „Te milyen szar ez a helyzet, nem?” – kérdezte Ő.
Meglepődtem. Már vártam, hogy mit fog csinálni. Nem történt semmi. Szerettem volna örökké ott maradni…