2017. június 30., péntek

La bella donna della mia mente



Nyugi! Csak értelmesen!
- Értelmesen mondom.
- Jah. A sorvégeidet nem értem. Elharapod, és az r betűid is eltűnnek, mielőtt idáig elérnének. Na, még egyszer?
- Jó. „Testem parázsló tűzben ég, a lábam vándorolni fáj, annyit kiáltám nevét, hogy dalt se tud már ez a száj…”
- Kenderike…
- „Ó, Kenderike, énekelj, vadrózsák közt dalban feredj, ó, kis Pacsirta, égre kelj, mert drága Hölgyem erre megy…”
A téli hidegben kész radiátor ez a vers.

Főleg, amikor szinte megverekszünk azért, hogy rendesen mondjon ki minden szótagot a barátom, aki a Színművészetire szeretne jelentkezni. A barátságunkat ilyenkor teljesen félretesszük, és ordítunk egymással, mintha nem is ugyanabban a szobában tartózkodnánk, olyan ordenáré hangsúlyban, ahogy a velünk egykorúak mobilozni szoktak. Talán még a szomszéd is hallja ezt az előrostát. Úgy gondolta, hogy egy Oscar Wilde verset is visz, hátha meghökkentheti a tisztelt zsűrit, hogy olyan verset mond, ami nem a szokványos szerelmes, magyar vagy egyetemes irodalomból szabadult egy könyv lapjaira. A vers címe: La bella donna della mia mente.
Összetört, hogy izgalmában az első két versszakot sem tudja megjegyezni.
Csak ülök és várok.
Ő meg csak áll egy kartonból és ytongból hirtelen összeeszkábált pódiumon, és nézi a cipőjét. Mintha csak Oscar állna velem szemben, aki költészetének egyik gyöngyszemét nem képes imádottja szemébe mondani. Bár ebben a kora reggeli órában még magának a költőnek se menne – nyugtatom. Lazulásképpen bekapcsoltuk a rádiót, mintha ott duruzsolnának már a zsűritagok, ehelyett ezerrel ordít valamelyik félbéna énekesnőnk: hogy az, amit érezni szoktunk, az csak szerelemparádé.
De jó, mert legalább megtanulja kizárni a világot, és majd úgy fog teljesíteni a megmérettetésen, mintha itt lennénk a nappalinkban. Csapzott vagyok, még félig pizsiben ücsörgök egy Wilde kötettel az ölemben. Aztán ráeszmélek, hogy én olvastam tovább a művet, viszont ő meg sem mukkant.
- Még van pár sorod… Szép ő…
- Szép ő, csodás együttes…
- Harmónia…
- „Szép ő, csodás harmónia, mit még nem ismert férfiszem, szebb, mint Királynő és Rima, s mint holdsugár sötét vizen.”
És itt ismét elakadunk.
Nem. Nem szabad súgjak neki. Hagyom, hadd ébredjen rá arra, hogy tudja a szöveget. Vagy legalább rögtönözzön. Csak úgy áll, mint Himnuszban a balsors. Fekete, tüsi haja kókadt, akárcsak kiskutya, fekete szemei. Macinaciban és pólóban feszeng előttem. Valamin gondolkozik, csak nem tudom, min. Aztán a szemembe néz.
- „Mirtuslevél van a haján, (zöld lomb, aranyló haj körül!) Zöld fű az őszi, halavány kévékben nem ily gyönyörű.”
Itt, mintha megerősítésre várna. Bólogatok. – Nah, eddig mégegyszer!
Mintha nem is a barátom lenne, hanem az a részem, amelyik férfi. Felmondja hibátlanul, talpával halkan kopogva a vers ritmusát.
- Látod, hogy megy?
- Talán úgy tűnik.
- Miért csak talán. Ahogy mondtad, én majdnem összepisiltem magam.
- Legalább rád hatással van a kedvenc versem.
Hangos, mély levegőt veszek.
- Mert rád nem. Te sem tudnád úgy mondani, ahogy, ha nem lenne rád hatással.
- Talán, csak rád akartam hatni.
Egymásra nézünk.
Nevetünk.
Nem is tudom, de egyszerre lefagyott arcáról a mosoly. Felém nyújtotta kezét. Elfogadtam. Odahúzott magához, kivette kezemből a könyvet, becsukta, és a háta mögötti kis asztalkára tette. Félénken megengedett magának egy mosolyt. Csak úgy magának. Én meg csak állok, és várom, mi lesz.
Ő pedig, belekezd:
Testem parázsló tűzben ég,
a lábam vándorolni fáj,
annyit kiáltám a nevét,
hogy dalt se tud már ez a száj.

Ó, Kenderike, énekelj,
vadrózsák közt dalban feredj,
ó, kis Pacsirta, égre kelj,
mert drága Hölgyem erre megy.

Szép ő, csodás harmónia,
mit még nem ismert férfiszem,
szebb, mint Királynő és Rima
s mint holdsugár sötét vizen.

Mirtuslevél van a haján,
(zöld lomb, aranyló haj körül!)
Zöld fű az őszi, halavány
kévékben nem ily gyönyörű.

Kis ajka csókra olvatag,
s nem jajt kiáltani csunyán.
Remeg, akárcsak a patak
vagy rózsa az eső után.

Nyaka fehér lótuszkehely,
rózsáll a napba kegyesen,
s ily élőn nem piheg-lehel
a Kenderike begye sem.

Mint gránátalma, mit a kés
szétvágott, bíborszája él,
őszibarack az arca és
feléd ragyog, pirulva, Dél.

Ó, összetett kéz! Drága test,
viselni kéj és kín nyilát
ó, Szerelemház, ó, nemes,
eső-csapott, halvány virág!

Azóta sem tudom, hova tegyem ezt a vallomást. Belefeledkeztünk. A csóknak vége.
Felnézek az órára – lassan indulnom kell a vonatállomásra. Jön a párom.
A párom! Rég megromlott viszonyunk annyira ingatag már, mint az a katedra, amin Ádám ácsorog. Számhoz kaptam, felvettem a kabátomat, és kirohantam az ajtón. Észre sem vettem, hogy miben mentem el. Aztán telefonáltam a páromnak, hogy jöjjön máskor. Aztán csak guggoltam a fülkében, és sírtam. Soha nem volt még ehhez fogható vallomásom.
A vers dobolt a fejemben. Igen. Talán csak azért kezdett bele ebbe az egészbe, mert gyerekek vagyunk, barátok már régóta, és igen, nem tudta hogy elmondani, mi zajlik benne. Talán tudta. Talán azt is, ami bennem volt. Talán jobban, mint én.
Talán Oscar nem is imádottjához írta a verset…
Talán abban a nappaliban született, abban a pár percben…
Talán Ádám írta…
Talán hozzám…
Talán nem…