2017. június 28., szerda

Lány, kereszttel



Az államig ér a bánat mocsarának szíve. Kétségbeesetten kapaszkodom egy korhadt fának gyökerébe. Nem tudom megvetni a lábamat. Ennek a lénynek nincs partja. A kiáltásom pedig, néma.

A lélegző mocsár, akár az életem, húz lefelé. De nem borít be teljesen, mintegy reményt nyújtva, hogy van kiút. Épphogy tudok lélegezni. A sár a mellkasomon a legnehezebb. Oh, ha sikerülne kimásznom innen, már kalapál bennem valami, ami azt jelzi: csináld! Csináld!
Izzadok, a szívem akkorákat dobban, mintha nem lenne elég üzemanyagom, és próbálna egy lökéssel többet előállítani. Reszketek, akár egy kocsonya. Nincs remény. Az én szelencémben már csak a félelem dörömböl. Se remény, sem semmi más.
Ekkor kezdek el süllyedni.

Tizenkét órányi magány. Azt hiszem, ez megengedhető egy párkapcsolatban. Kimentem a partra. Reggel nyolctól estig ott ültem kint. A sok, egyelőre még üres nyaraló között a természet vájta ki az ösvényemet. Körben mindenhol zöld tündérek táncolnak az ágakon, az állatok belekezdenek nyári életükbe. A felkelő nap megcsillan a Duna kékjén, és hajnali fáklyaként lobog a vízen. Isten gyertyát gyújtott nekünk. Lassan áthajlunk a délelőttbe, megkezdődik a kisvárosi élet.
Egy lány, valahol a következő stégen szavalni kezd. Saját irodalmának monológját mormolja. Egy különc leányról szól, aki másként éli meg a világot, és minden mást, ami az élettel összefügg. Azt is látja, amit a hétköznapi szem nem…
Hallgatom őt, ahogy beleéli magát; hadar és lelassul, hangszínt vált, szerepeket játszik. A szemem előtt pereg a film. A beszélgetés véget ér, a mese nem. A keresztes lány most kezd el élni. Vele tangózik az emlékezetem is. Ő egy tiszta lélek, ami felidézi a múltat, az egyszerit, az igazat.

Nem tudom, miért képzeltem a nyakába egy keresztet. Azt a kis fém (sok esetben arany) tárgyat, amit a hozzáértők oly’ egykedvűen morzsolgatnak a templomban. Akkor is hozzá fohászkodnak, amikor az ima hamis. Ez számukra munka, játék, kötelesség és kedvtelés is egyben. Nekem is van egy, eltéve egy műanyag díszpárnába, ugyanis túl lötyögőnek és átlagosnak éreztem, egy súlynak, ami röghöz köt.
A mai napig szeretem nézegetni. Egyedül inkább, társaságban nem vallom be. A látványa, a jelentése, ahogy egy terhet hordoz, ahogy az a misztikus legenda hozzákapcsolódik, és megment.
Nem tiszta, én tisztára vágyom. De valahogy, amikor egy érintetlen kerül a kezembe, egyből elveszik az ujjaim közt. Kifacsarom a tartalmát, és egy izzadt, büdös fémdarab marad örökül. Utána megy minden a régi úton, és újabb és újabb keresztet égetek magamba.
Ebben az évben valami változik. Más az élet. Régi barátokkal megszakad a kapcsolat, az ősiek helyére újak jönnek, érzelmek szövődnek. Keresztesek hullnak porba, keresztesek emelkednek fel, és keresztesek születnek újjá.
Őt várom, és vele remélem a legfrissebb stigmát. De ez valahogy legyen már, legyen jobb. Tartós legyen. Kérnem kell, hiszen nem vagyok a kegyeibe való, és mindig meg kell küzdenem érte…
Nem tudom, miként képzeltem a nyakába egy keresztet. Már a lépcsőn tartottam felfelé, amikor megállt velem szemben a lány. Egy szőke hajú, kék szemű lány, és megszólalt: - Tessék, neked adom…
Átnyújtotta a keresztjét. Nem örültem, hogy az övét is cipelnem kell. Nem mondtam ki. Egymásra mosolyogtunk, és tovább álltunk…
Nem tudom, miért teher ez… Nem tudom, miért adja mindenki nekem… Nem tudom, miért fáj, ha elfelejtenek, ha nem nekem adják, hanem az orrom előtt másnak.
Azt sem tudom, hogyan függ össze ez az egész: a lány, a kereszt, én és ez az írás…