2017. június 28., szerda

Lány a könyvből



Kora reggel volt. Ültem a konyhában, még eléggé bekómáltan kortyolgattam a napi kávéadagomat, és mindeközben érdekesebbnél érdekesebb terveket szövögettem arról, hogy vegyem fel vele a kapcsolatot. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy csinálja. Vagy meghívnám egy közös vámpírvadászatra. Ez nálam annak a jele, hogy ismételten barátra leltem egy könyv szereplőjében és szerzőjében. Nem, kivételesen nem nagy példaképemről, Anne Rice-ról van szó, hanem az Anita Blake sorozat írójáról, Laurell K. Hamiltonról.

   Laurell-t azért akartam felkeresni, mert biztosra vettem, hogy vagy elmondtam neki az ötleteimet, és azt ő megírta, vagy baromira ugyanolyan a gondolkodásunk. S mivel a távolság miatt aligha lehet beszélni társalgásról, s ezért csak a telepátia jöhet szóba, el kellene kezdenünk megint, mert érdekesnek találok egy-két dolgot a könyveiben.
   A könyv egy halottkeltőről szól, aki bárki lehet, aki olvassa a könyvet. Az élete a normális kerékvágásban halad – már amennyiben a sötétség lényeivel való találkozás, a mágia, a sorozatos életveszély, és a barátok elvesztése valamint a szerelem megtalálása valamiben, ami nem egészen emberi, normálisnak mondható.
   Anita olyanokkal van körülvéve, akiknek százszor normálisabb élet jutott, illetve kiegyensúlyozottabbak, mint ő. Ilyen például a barátnője, a főnöke, vagy örökös „zaklatója”. Egy nagyon jó fej, egy igazán fasza csajról van szó, aki meg van arról győződve, hogy magabiztossága nyerő, és a félelmet elítélendő, mindenhova pisztollyal mászkál. A nyomozónőnkből hiányzik a nőiesség, s ez azért, néha-néha előtör belőle. Anita teljesen kőkemény a könyv kezdetén, de aztán hamar kiderül, hogy vannak érzelmei, hiszen elkezd aggódni barátai egészségéért, illetve „szerelméért”, aki a vámpír, Jean-Claude képében tűnik fel.
   Anitának nincs fogalma arról, hogy merre tart az élete, mindig apró célokat tűz ki maga elé: ambiciózus, nem lustálkodós fajta nő – bár néha jól esik az alvás – és bűntudata sem nagyon van, bár ez a tény mégis arra készteti.
   A beszólogatás a fegyvere, de a felszín azért rémületet is rejt. Magában szövögeti terveit, illetve birkózik meg ellenségeivel, mielőtt a tettek mezejére lépne. Ezektől a mentális lábjegyzetektől válik a könyv főhősnője szeretetreméltóan ironikussá. A cinizmusról nem is beszélve! Tagadja, de a pasik igenis szíven ütik, de sasszemeiben nem tesz ez kárt. Ügyeinek megoldásában emellett fontos szerepet játszik a kapcsolati tőke, melynek ápolására nagyon sok erőfeszítést tesz – vagy éppen nem tesz. Számos kapcsolatának szereplőit megismerhetjük, kortól, nemtől, fajtától függetlenül.
   Magát, Hamiltont olyannak képzelem, aki felnőtt a fantasy és a krimi világában, és egyre-másra járja a könyvtárakat, hogy új, és minél eredetibb ötleteket vethessen papírra. Minden napját az tölti ki, hogy régi történeteket ötvözzön, kiszedje belőlük a legapróbb részleteket is, majd összegyúrja. S addig dolgozik vele, amíg egy új, tökéletes kiadás nem lesz belőle.
  A regény könnyed fejezetek sorozatából áll. De ez nem is baj. A folyamatos, igazi regényekben nincs szünet, és ez igen csak fruszrálni tudja az olvasókat. Legalábbis engem leterhel, hogy állandóan azon aggódom, hogy nem tudom, hova raktam a könyvjelzőt, keresnem kell, és ennek tetejébe nagyon kell pipilni. Illetve, hogy egy-egy véresebb ihletésű epizód után egy kicsit kifújhatjuk magunkat, akár csak a főszereplőnk.
   Én is leizzadnék, ha folyamatos regényszagú könyvet kellene megírjak.
   Laurell K. Hamilton első könyve pár évvel ezelőtt jelent meg nálunk, és azóta a kiadó munkatársai szorgosan munkálkodnak azon, hogy minél több Anita Blake - kalanddal ismertessenek meg minket. Bár Amerikában már megjelent az eddig megíródott összes Blake-kötet, Magyarországon jó, ha a felét megtaláljuk. És reményeink szerint, nemsokára jön a film!
   A dark-irodalom írónőjét tehát joggal nevezhetjük a vámpírok Agatha Christie-jének. Lehet, hogy sikítófrászt kap ettől a bélyegtől, de én akkor is ezen az állásponton maradok. Kétségtelenül látok hasonlóságot a regények között, csupán Poirot helyett Blake, míg nappal helyett éjszaka szerepel a könyvben, és a nyugodt, gondolkodós nyomozást a fegyverpárbajok, karók és heves vámpírfog-csattogások váltják fel.
   Ahogy ír, olyan, mintha szemben ülne velem, és ő a kávéja mellett mesélne nekem legújabb szerzeményéről. S minél többet megtudok a regényekből, annál jobban érzem, hogy ő a legjobb barátnőm.