2017. június 30., péntek

Léhák és agykattogók



Kétféle férfi létezik. Az egyik sosincs otthon, szinte magánál is alig, és a nap huszonnégy órájából harmincat dolgozik, és mindig azon agyal, hogyan tovább, mi lesz a holnapi teendője. Ez rossz neki, az egészségének, a kapcsolatának egyaránt. Ennél talán csak egy rosszabb van, mégpedig ennek az ellenkezője, aki naphosszat nem csinál semmit.

Volt már ilyen pasim, és olyan is. És ami azt illeti, valami azt súgja, hogy még lesz is. Az egyik biztosan. Az előző komoly kapcsolatom (és eddig az egyetlen is) épp azért volt kínzó, mert amíg én megszakadtam, addig ő azzal volt elfoglalva, hogy nézze a kötelező sorozatait, próbáljon találkozókat kicsikarni az ismerőseiből, vagy, hogy azért nem érti meg, hogy épp aznap nincs kedvem szexelni, mert hulla vagyok, míg ő pezseg, mert naphosszat csak a golyóin lévő szőr összeszámolásával van elfoglalva.
Egyszer otthon voltam, mert belázasodtam, és volt alkalmam végignézni egy napját. Hát nem is tudom. Olyan fél kilenc felé felkelt, aztán tízig reggelizett. Megvárta, míg összeszedem magam, és rittyentek valami ebédet, ő addig a tévét bámulta. Egy óra felé már jutottam is valamire. Kettőig kaja és szieszta. Aztán be a számítógép elé, és MSN. Mert melót keresni én mentem helyette, hiszen, ha már elmegyek a piacra, akkor nem tart semmibe tíz métert odébb gyalogolni.
Persze, ez már a kapcsolat döglődő szakaszában volt, és kegyetlen egy félév volt ez. Senkinek nem kívánom.
Aztán volt egy olyan kezdeményezés is, amikor a srác munkamániás volt. Az csak egy csöppel volt felüdítőbb állapot. Korán ment el, későn jött haza. Ha hívtam, mindig elfoglalt volt, várakoztatott. Otthon is a fülén volt a telefon, és helyettem egy laptop volt az ölében. Ha sikerült beszélgetnünk, akkor ugyanazok a lerágott témák jöttek elő, és minden terén az életünknek, a hétköznapok unalmassá váltak számomra.
Szerintem a kettő közül egyik sem vette észre, hogy ez nekem rossz, vagy hogy egyáltalán a saját életük miatt kellene rajta változtatni.
Őszintén szólva, nem is tudom, melyik a rosszabb. Az, aki céltalanul és beletörődötten éli mindennapjait úgy, hogy közben elmegy mellette a világ, vagy az, aki szerves része a világnak addig, ameddig szívrohamot vagy agyvérzést nem kap.
Lehet, hogy azért sem értem meg, mert az én életem más ritmusú, amiért köszönettel adózom a Jóistennek. Mondhatni a napi rutinom szellős, kényelmes, nem igényel különösebb beavatkozást, és másokhoz mérten is elég rugalmas tudok lenni.
Imádom, bár lehet, hogy ez már megszokás. Mint az, hogy reggel legkésőbb hatkor már fent esz a fene. Amúgy sem tudnék nagyon tovább aludni, hiszen aput keltenem kell, s mire eljön az ő csipanyitási ideje, addigra kész a reggeli, és a kávé. Viszont, valahol nyolc felé indul be igazán az élet. Megyek dolgozni, este hatig, vagy ameddig éppen bent szeretnék lenni – elképesztő nem?
Egy boltban dolgozom most, néha itthon tevékenykedem a rajzaimmal, írásaimmal – nincs mit szegény apám nyakába zúdítanom, ha éppen itthon vagyunk mind a ketten.
Persze, ott vannak azok a hétvégék, amikor egyetemen vagyok. Akkor reggel kilenctől este hatig a tananyagon kattog a fejem, hogy hogy írom majd meg a szakdolgozatot, a vizsgáimat hogy teszem le, mi lesz a jövőmmel. De csak akkor foglalkoztatnak ezek a világmegváltó kérdések. De legalább felpezsdíti az agyam – nem vagyok letört, nincs időm hülyeségeken gondolkozni, ötletekkel és tervekkel állok elő – alapjáraton is ilyen vagyok, de ez ad valami pluszt.
Patkó van a seggemen, azt hiszem.
Apu viszont, hasonló helyzetben van, mint én. A mindennapokban nem sok hasznát veszem. Ha esetleg szabinapos vagyok, akkor dél körül hazajön lazítani, enni, inni egy kávét, beszélgetni. Szegényem, jó ha el nem szunyókál a konyhakövön. Délután elmegy a barátnőjéhez, viszont azt nem tudom, hogy ott alszik-e vagy pihennek-e. Mindenesetre elképzelem, hogy hat felé elalszik, amikor pedig felkel, már vacsi van. Haza negyed kettő felé jár, akkor még ott van, hogy beszélgetünk kicsit, fenntartjuk a látszatot, hogy mi még egy családnak mondhatjuk magunkat. Fél óra elteltével már látom, hogy leragad a szeme. Inkább ágyba paterolom, mert ma már hét felé kelni kell.
Szerintetek melyik a legideálisabb? Az arany középút?
Mikor mondhatjuk biztosan, hogy nyugi van?
Lehet, hogy erről meg kellene kérdezzek pár pasit?
Lehet, hogy…