2017. június 28., szerda

Március Idusa



Az a furcsa érzésem támadt, hogy az ünnepek azért vannak, hogy essen az eső. Az utóbbi időben legalábbis úgy tűnik, hogy csak azért találták ki, hogy felfrissítsék vele a várost. Persze, mint minden gépezetbe, ebbe is csúszik néha hiba, de olyan kevésszer, és olyan kis mennyiségben, hogy nem is lehet rá emlékezni. Vagy csak az emlékhez hűek az égiek? Hiszen minden irodalom- és történelemkönyv azt tanítja, hogy március 15-én esett. Most is. Bár, én a nemzeti ünnepeket nem tartom, csak figyelemmel követem valami esőbiztos helyről.

Már gyerekkoromban sem voltam köszönőviszonyban az ünnepekkel. A márciusit pedig, végképp utáltam. Puccbavágni magam, ha nem volt kokárdám, akkor büntetéssel sújtottak le rám tanáraim haragjai, következésképpen készítenem kellett egy hatszor akkorát, mint a fejem. Ha minden rendben ment, akkor a Nemzeti dalt kellett naphosszat kántálni kívülről, eközben a faliújságot feldíszíteni. Pechemre jól rajzolok, és nekem kellett megtervezni, amiért még egy vállon veregetést sem kaptam, hiszen ez volt a kötelességem. A fekete leves pedig az volt, hogy ha rossz volt az idő (és miért ne lett volna az?), akkor meg kellett tanulni egy verset mindenkinek, kivétel nélkül, és a többiek előtt kellett azt felmondani.
Mondhatom, azóta utálok szerepelni. Nem a zenélésről vagy a táncról van szó, hanem a sok ember előtti beszédről. Nekem mindig volt valami hibám, még akkor is, amikor Renikét megdicsérték.
A kültéri hacacáré sem volt éppen kellemes. Akkor melegítőben kivezényeltek minket egy rétre, persze kokárdával a mellünkön, kezdődhetett az akadályverseny. Törékeny csontjaimra való tekintettel, nem kellett minden feladatban részt vennem, úgyhogy én nem derékig másztam a sárban, csak térdig. A tanárok pedig, akik pontoztak, azon mosolyogtak, vagy jajongtak, hogy koszolhatjuk így össze magunkat. Aztán eleredt az eső, és csúszni kezdett a fű. Mondanom sem kell, hogy fogócskázás közben megtaláltam egy gödröt, aminek a végeredménye az lett, hogy eltörtem a kezem. A tanárok mosták kezeiket, a többiek pedig, magukra erőltették a „jaj, de sajnálunk” arckifejezést.
Annak idején nem tudtam mire vélni, hogy ezt miért is kell megünnepelni. Azt meg pláne sötét folt volt előttem, hogy a rokonok miért küldenek nekem egy arany bizerével ellátott masnit, amire fel van még vésve az, hogy március idusa. Mivel ez mindig a névnapom környékén érkezett meg, nem értettem. Idus. Idus. Én Dóra vagyok. Még az utónévkönyvet is felcsaptam, hogy megnézzem a nevem összes becézését. Sehol semmi. Túltettem magam rajta, megkérdezni nem mertem.
A másik, amiért nem szeretem az ünnepeket, hogy minden állami örömnap azzal telik el, hogy siratunk valamit. Nem kell ehhez egy vezéregyéniség, vagy a tömeg, ami csürheként vonul utána. Elég, ha felcsendül a Nemzeti dal, a Himnusz, vagy a Szózat, és az amúgy boldog szabadnapunkat (mert mi igazán annak örülünk, hogy ilyenkor nem kell suliban lenni sokáig – egy gyerek ennyit fog fel) tönkretették a búskomorsággal. Az egyetlen dolog, ami erőt ad, az a „Rabok többé nem leszünk!” sor.
Ennek van értelme. Le az iskolával! Le az Ili nénivel! – gonosz, romlott, erőszakos nőszemély, aki embert- és némbert próbáló feladatokkal látja el a gyerekeket, akiket gyűlöl. Dagadt, cápafejű tanítónő volt. Akárhányszor ő volt a napközis, kínlódtam. Miatta utáltam meg a kelbimbót, mint olyat. És amikor csak rá gondoltam, azon fantáziáltam, hogy ledöföm a kardommal, hiszen fényesebb a láncnál a kard! Halál a zsarnok Ili nénire!
Legjobb a zászlókészítés volt. Imádtam. No, nem azért, hogy nemzetiszínűre kell festeni, hanem, hogy olyan szépen lehet lobogtatni, s közben a „piros – fehér – zöld, ez a magyar föld” kezdetű mondókát alaposan átkölteni. Aztán valamelyik ismert szoborhoz elzarándokoltunk, s mint valamilyen szekta áldozati zászlói, letűztük a szobor elé őket. Aztán, amikor már mindenki azt hitte, hogy nem figyelünk oda, jött egy halom narancssárgába burkolózott ember, akik kivették a nagy munkával elkészített trikolórjainkat, és szabad utat hagytak a következő iskolás csoportnak.
Ezt már nem volt szabad látnunk, aztán nyolcadikban előbb értünk oda, mint kellett volna. Láttuk, ahogy az emberek kitépik a földből a zászlókat, mint valami virágot. A szebbeket eltették egy külön kosárba, a csúnyábbakat pedig, elszakították, eltörték, és mehetett tűzifának. Én valahol innentől kezdve nem hittem ebben az ünnepben. Átérezni sem tudom, akkor meg minek. Megjátszani egy érzelmet nem éri meg. Szerintem.
A zászlószedők valahogy eltűntek azóta. Vagy Szemetesek fedőnéven még mindig működnek.
Kokárdát csak az újságosnál és a virágboltokban lehet venni. Jegyet a jegyirodában, mécsest a temetőnél, kokárdát a virágosnál. Sosem vettem. Anyu néha igen, de azt hiszem, talán egyszer vettünk, mindenkinek egyet, és azóta is azt használjuk.
Bár nem is tudom, mikor tettem ki utoljára.
Már akkor azon gondolkoztam, hogy egy halom olyan ünnepünk van, aminek a kellékei nem ésszerűek. Például, a nyúl tojja a tojást Húsvétkor. Ilyenkor meg szavalok egy háromszínű napocskával a mellemen, és nem érzem át.
Nem megyek ki a Városligetbe nézelődni, mert ilyenkor nemzeti érzelmű honfitársaim megbolondulnak, és azt hiszik, hogy megválthatják a világot.
A huszárok, a politikusok és a vurslisok mellett felvonul még egy halom meztelen ember régi Magyarországgal a hátán, és „Vesszen Trianon” szöveggel mászik tova. Szívükön a kezük, övükön a kokárda.
Karácsonykor fa és beigli. Húsvétkor nyúl és tojás. Augusztusban tűzijáték. Március tizenötödikén bőrfejűek és pártbeszédek.
Nemzeti érzelműnek nem így kell lenni. Nekem egyszerű a világképem, és talán másnak sem kellene olyan hatalmas. A kokárda akkor is a szívem fölött fog virítani, ha nem viselem.
De hol is van a szívem pontosan?