2017. június 28., szerda

Meg sem történt



Milyen szép. – gondolom magamban, miközben masszírozom az arccsontját. Olyan, mintha aludna az ölemben.

Nem hazudok, tényleg az. Egyszerűen szép. Persze, egy magamfajta lány még a Notre Dame-i toronyőrre is azt mondja, hogy helyes. De ő olyan, mint amilyen volt általánosban. Helyes. Sőt. Mit meg nem tennék érte. Nem tudom elhinni. Anno epekedtem azért, hogy egy ilyen helyzet álljon elő. Most viszont, valahogy még nekem sem tiszta, mit is keresünk itt, így, egymással. – Tudod, néha régi önmagad jut rólad eszembe. – mondom neki, válaszolnia sem kell, hogy tudjam, ő is így van ezzel. Emlékszem, hogy az a fiú milyen volt, aki harmadikban jött hozzánk. Vannak képeim, de egyik sem egész. Most élményeim vannak, s mégsem egész.
Az én világomban ez egy rést jelent.
- De gondolom, azért nem érdeklődsz jobban irántam, mint akkor.
- Hát, most nem, bár nem mondom azt, hogy hidegen hagysz. Csak nagyon kitartónak kell lenned hozzám. Elsőre komolyan gondoltam, mert magányos ember vagyok, és te is jobb vagy, mint a semmi. Aztán egyre több időt töltöttünk egymással, és kezdelek megszeretni. Komoly, felnőtt nő vagy, biztos találsz mást helyettem.
Meghasonlottam. Nem hiszem el. Két év alatt annyiszor megtörtént ez már, hogy nem akarom elhinni, hogy most megint. Ültem az ágyán, tenyereim közt az arcával, és csak néztem a csukott pillákat. Bele kellett harapnom a szám szélébe, hogy nehogy elsírjam magam. Minden ugyanolyannak tűnik, mint az általánosban. Semmivel sem jobb. Vagy rosszabb. Emlékszem, mennyire vártam azt, hogy hozzám szóljon. Legalább annyira, mint most, hogy megérintsen. Csókról nem is álmodom. Túl kicsi vagyok egy olyan sráchoz, mint ő.
- Nem fogok. – szóltam hozzá, hátha észreveszi, hogy több is lehetnék neki, mint barát. De csodálkozás nélkül válaszolt.
- Ez butaság. – súgta két nyögés között. – Az, hogy nem vagy full extrás, még nem jelenti azt, hogy nem lesz senkit. Ott van például Attila.
- Mit akarsz ezzel mondani? Az első és az utolsó akartál lenni valakinek, és megszívtad. Azóta keresed az igazit, és még akkor sem vennéd észre, ha kiszúrná a szemed.
- És, ki lenne az? – kérdezte. – Te? Tudod jól, hogy szeretlek, de csak, mint barátot. Hogy tudnálak lebeszélni magamról? – Bólogattam, de tudtam jól, a válasz: sehogy. Nem akartam azt a boldogságot megadni neki, hogy azt mondom, oké, legyünk barátok. Titkon eszem ágában sem volt barátként tekinteni rá. Örültem, hogy vele voltam, mert legalább nem bánthatnak, ameddig úgy csinálok, mintha a pasim lenne. De tévedtem. Ő bánt a legjobban. Nem veszi észre, vagy nem akarja, de több kést forgatott meg bennem egy hétvége alatt, mint amennyit kaptam a székesfehérvári napjaim alatt.
Közben tekereg az agyam, és legszívesebben lehajolnék a szájáig. De megérné?
Nem tudom. Talán igen, ugyanis megértem. Nehéz napok állnak előtte, megértem az okait. Csak azt szeretném, ha én lennék a következő.
- Sehogy. Majd elmúlik ez az egész. – feleltem neki.
- Na látod! Tudtam én, hogy okos csaj vagy. Igazán belevaló. Nincs veled semmi baj, nyugi, lesz barátod. Idővel lesz valaki, aki magadért fog szeretni.
Lapozgattam az emlékeim között. Két év, két évnyi visszautasítás. Most megint. Elég volt. Ennyi volt.
- Nah, maradj csendben. – masszíroztam tovább. Néha el kellett fordítanom a fejem, hogy nehogy rácsöppenjen a könnyem. Rég nem sírtam már ennyit. A gondolataim nyüzsögtek, egyszerre árasztottak el a rossz és a jó emlékek. Valamikor kedvenc voltam. Addig, ameddig adtam neki pénzt, megmasszíroztam, megkefélhetett, vagy éppen vettem neki cigit vagy egyebet. Aztán a legaljasabb módon döfött hátba. Ő még nem tudja, és szerintem sosem fogja megérteni, de megtette. Semmivel sem jobb, mint a többi férfi.
Nem akarok mást, csak vele lenni. Hiányzik, és ő is azt mondja, hiányzom neki. De csak, mint BARÁT. Ebbe nem vagyok képes belenyugodni. Ma megnéztem a volt barátnőjét az Interneten. Nem illettek össze, nem tudom, miért keres hasonlót. De én még a nyomába sem érhetek. Talán, ha magasabb lennék, vékony, formás, akkor kellenék neki.
Így nem. Ahogy vagyok, így nem.
Ezek a felismerések rémesek voltak. Sosem gondoltam volna, hogy túlélhetek egy ilyen kapcsolatot. Vele. Le voltam írva, amikor még meg sem történt a kapcsolatunk.
A krém után nyúltam, ő kinyitotta a szemét. Nézte, ahogy iszom. Bár a sziluettemen kívül semmit nem láthatott a sötétben. A szemébe néztem, és ő is az enyémbe. Szerettem volna ez a pillanatot megőrizni.
- Tudod, mit? – mondtam neki. – Tegyünk úgy, hogy ez a beszélgetést meg sem történt…