2017. június 27., kedd

Nagylány a kisvárosban



Nemrég jubiláltam azzal, hogy immár hat éve lakom Budapest agglomerációjában, és járok be majdnem minden nap suliba, a harmadik kerületbe. Amikor kislány voltam még, akkor is a belvárosban szipákoltam befelé a szmogot, egy nem éppen biztonságos kerületben. Ijesztőnek találtam Budapestet, nagy volt és zárt, mint most, de ez egy alig százhúsz centis emberkének igenis rémisztő! Nem tudtam elképzelni, hogy az osztálytársnőm hogy bírja a mindennapi koránkelést, illetve a csöndet elviselni Veresegyházán. Képtelennek tartottam magam arra, hogy nyugodtan éljem mindennapjaimat, reggel állatot etessek, és kertet rendezzek hétvégenként. És mit lehet csinálni vidéken éjjel?

Aztán egy nap anyámék azzal köszöntöttek, hogy készülj, pakolj, költözünk. Az egy dolog, hogy a szám tátva maradt, de az még inkább megdöbbentett, hogy azonnal menni kell. Máig laktam a HÉV-állomás közelében, a város másik oldalán, majdnem Tökölön, és az üdülőövezetben is. Nem helyi járatozom, mert fölösleges; beindult az „ismerd meg szép hazádat” program. Annyit másztam haza éjjel, hogy mára nem félek sötétben hazamenni, becsukott szemmel is eltalálok bárhova. Igaz, a látszólagos élet itt ötkor megáll, de vannak ivók, kocsmák, és diszkó is, bár nem az én világom. Ahhoz, hogy megfelelő szórakozást intézzek magamnak, ahhoz legalább tizenöt kilométert kell a sárga csodán zötykölődni. Persze a megfelelő mozgást csak hétköznap lehet értékelni, mert hétvégén szinte semmi nincs nyitva a boltokon és talponállókon kívül. De nem baj.
Hat év alatt elértem, hogy mondjuk rá, beilleszkedtem. Ismerek körülbelül húsz embert, ebből kettővel még suliba is együtt járunk, sőt, ugyanabba az osztályba. A kezdeti különbséget növeltem azzal, hogy vámpírságom mélyen megbotránkoztatta a színes göncökben járókat. A velem hasonszőrűek viszont rám sem hederítenek. Bár egyesek figyelmét magamra vonom, amikor négy kilométeren keresztül vonszolom magam után a szintetizátoromat. A polgárőrök megkérdezték, hány kriptát dúltam fel eddig, igazoljam magam, mások inkább azzal jönnek oda hozzám, hogy ugyan szívjam már ki egyes testrészeiket, ha már vámpír vagyok. J Ismerős volt, mert Pesten is ez megy, csak nagyban. Megszoktam, már nem érdekel. Annyira befogadtam a kisvárosi létet, hogy egyre ijesztőbbnek tűnik a betondzsungel árnyéka.
Amikor időnként a rendszerinti, éjjeli portyámra indulok, akkor tapasztalom, hogy nemcsak hétköznap, hanem hétvégén is mindenki begubózik délután hat fele, és ki nem dugják az orrukat egészen ébredésig (ki tízig, ki reggel háromnegyed hatig). Programot szervezni elég nehéz, mert semmi nincs errefelé. Társaságom sem, de ha lenne, akkor is elég nagy fejtörést okozna az, hogy hova menjünk, mert egy éjjel-nappali szórakozóhely sincs belátható határon belül. Ilyenkor irány Pest, és ott maradni vagy az utolsó buszig, vagy az első buszig.
Jelentem, hat vagy hét év (ez apu és én köztem a mai napig vitatéma) alatt addig dolgoztam fel magam, hogy kitapasztaltam a kisvárosi lét mibenlétét. Mikor kell elindulni, hogy a bekalkulált M0-ás dugót kiszűrjem, mikor kell hazaindulni, hogy a csúcsot ne fogjam ki, kihez hogyan kell viszonyulni. Lehet, hogy az ingázás azt a fajta arany középutat kínálta fel, amit csak az egyik helyen nem lehet megélni. Mert bár ma már nekem elképzelhetetlen a fővárosban élni, azért a vidéki életből is elvágyódom. Hosszú távon nem lehet bírni a zsivajt és a nyüzsit, de a csend és a lassúság is terhes tud lenni. Ha több órát kell bent töltenem a városban, akkor vágyom a fákra, a nyugis sétákra, madarak énekére kelni. Ha dolgom van bent, akkor vagy aput kérem meg, hogy vigyen be, vagy önállósítom magam, és beutazok. Kell ez a két hely az életemben. Úgy érzem, csak az egyikben, vagy csak a másikban megkattannék egy idő után. De egyértelműen a kisvárosra szavazok, ha nagyon muszáj. Nincs annál jobb, mint hogy a boltban mindig megismernek, ha köszönök, akkor még az is visszaszól, akinek igazából nem is szól, csönd van és menekülési végcélnak is megfelel. Ilyen sosem lesz a nagyváros. De ez engem már nem is izgat, hisz tudom, ha költözök is, akkor is csak külvárosba.