2017. június 30., péntek

Nasitolvaj



Ha valaki mindenáron el akarja érni az anyagi világtól való szabadságot, ennek az akarásnak is a rabjává válhat. / Francois Lelord


A fogyókúra lemondásokkal jár… Ezt mindenki tudja, mint ahogy azt is, hogy az ember hajlamos a bűnözésre persze úgy, hogy azt senki se lássa. Én is ilyen vagyok. Túl sok mindent vontam meg mostanában magamtól, és ezt azzal kompenzálom, hogy amikor van, akkor hajrá! Nem kell ehhez semmilyen diploma, anélkül is tudom, hogy a kóros éhségem oka micsoda. Nevezhetjük idegességnek, gyomorsavnak, elhatározásnak, illetve unalomnak.
Én az összeset egybegyúrnám, mert sok mindent visszaszorítottam az utóbbi időben, még egy „ne nassolj!” tábla is figyelmeztet arra, mit kellene tennem. De az egyhelyben ülés is káros, pont ezért. Jogos kérdés, hogy miről is mondok le? Hát, lássuk:
Nem dohányzom. Nem iszom alkoholt (nah jó, igen, de ritkán és keveset). Nem járok el sehova a szó szoros értelmében bulizni. Az egyéb szociális kapcsolataim nullák. Nem megyek emberek közé. Nem pasizom, ennek folyományaképpen nem szexelek. Alig alszom, vagy pihenek, szinte sosem kapcsolok ki. A kávéfogyasztás is mérsékelt üzemmódban működik. Nem eszem eleget, mármint normális értelemben véve eleget. Reggeli kimarad, vacsora nincs. Nem járok hastáncra. Nem utazok semerre.
Ezektől vannak elvonási tüneteim, ami együtt jár azzal, hogy sok mindent félreértek, rosszul reagálok le, esetleg a hagyományos értelemben vett idegbetegség jelei fellelhetők rajtam. Bezony. Ez a lemondás.
Erőssé tesz, önfegyelemre oktat, de néha bele szeretnél halni a szoros életformába.
Ez nem panaszkodás, sőt, szerintem ilyen mindenkivel megesik legalább egyszer. De azért van, hogy elkalandozom, ha mondjuk mi lenne, ha csak egyetlen egyszer süttethetném a hastáncos hasamat egy távoli, meleg szigeten, nyaralók közt a homokban, egy macsó legyezget pálmával, egy meg… hm… Ilyenkor szokott egy falat nasi eltűnni a számban…
Boldogult elköltözős időszakomban, amikor egy pasiért a hátam mögött hagytam az otthon melegét volt, hogy minden vasárnap este, vagy hétfő reggel, amikor az „albérletembe” hazaértem, hatalmas pakkal toppantam be az ajtón. Természetesen főztem is a pasimra azt, amit éppen megkívánt. Sütöttem, főztem, hogy anyósom éhező gyermeke nehogy kárt szenvedjen. Néha annyi kaja jött össze, hogy a baráti körömnek is vittem belőle, vagy be a suliba, mert úgysem tudtunk hova tenni. De még így is vendégül láthattam volna egy nagylakodalom összes résztvevőjét.
Az anyósom megvárta, míg mindenki elalszik, feljött az emeletünkre, belopózott a konyhába, és egy hokedlire ülve kizabálta a hűtőm. Beletúrt a dobozokba, belekanalazott a befőttekbe, vagy ha a legmagasabb polcra tettem is a kaját, hát szerzett egy széket, amire ráállhatott, és pipiskedve kutatta a csemegéimet. Szinte ájulásig ette magát, pedig napközben mindig kínálgattam, hogy ott van, egyenek, de az volt a válasz, hogy ő nem, mert diétázik.
Mostanában én játszom ezt a szerepet, és van, hogy apám azzal a mondattal ébreszt fel, hogy hol van a tészta és a szósz? Vagy feljajdul, hogy valaki megette a barátnője készített süteményt. Én meg, tágra kerekedett szemmel nézek rá, hogy „odaadtam a kutyának”.
Persze, így adok egy pofont a fogyókúrának. Tudom, jól, hogy ez inkább hízókúra. Ahelyett, hogy bevallanám, hogy stikában eszem, arról panaszkodom, hogy nincs időm tornázni. A torna hiánya nem termel endorfint, ezért sokszor szomorú vagyok. A kaja meg, tartja bennem a lelket, csökkenti a gyomorsavat, a vágyat a bűnözésre, és kitölthetem vele az unalmas perceket.
A szívem sokszor nehéz, amikor ízletes kaját látok, és olyan mennyiséget, amiről úgy gondolom, el tudnám tüntetni. Tornázok, hogy annyira ne hiányozzon a kaja, de ha megkívánok valamit, akkor bizony még kinyitom a hűtőt. Nehéz elhinnem, hogy van olyan ember, aki könnyűszerrel lemond dolgokról, vagy meg tudja állni, hogy ne kanalazzon bele a kedvencébe. Irigykedem azokra, akik szabadon élnek ilyen szempontból, illetve a másik csoportra is, akik megtehetnek mindent, amit én nem. De ez van, ezt dobta a gép.
Gyenge jellem lennék, vagy csak egyszerű ember? Nekem nem egyszerű és nem választott most a lemondás, hanem kényszer. Persze, most elmondhatnám magamról, hogy megannyi bámuló szempár mohó követése boldogít, vagy a férfiaktól kapott visszajelzések, s mondom is. De éjszakánként még van, hogy meg akarom enni a párnámat, vagy sírógörcsöt kapok azért, mert egy harapásnyi csokoládét meg akarok enni, de nincs itthon.
Szóval, a több napos kötelező nem evés mellett, szerintem néha megengedhetem magamnak, hogy élvezzem az életet. S ilyenkor mindent szabad…