2017. június 28., szerda

Nyár van és semmi baj



Megéltem már hajbajokat, estélyi ruhákat, szezonkezdést, leárazást, kínait és eredetit. Viszont most új rémülettel szembesültem. Mégpedig, a milyen fürdőruhában a legelőnyösebb kimerészkedni a strandra? – ezen merengtem egész nyáron, mert hát, ha eljön a kánikula, akkor kell egy pirinyó dressz is…

Szeretek fürdeni, szeretem a vizet. Ki az, aki nem? Oké, nem vagyok pont sellőnek való, de csak egyszer szabaduljak be az áradat molekulái közé, onnan többet nem szednek ki az emberek. Az úszkálásban is éppolyan profi vagyok, mint bármi másban. No, de miben is előnyös kimerészkedni? Ebben szoktam a leginkább falakba ütközni. Az önbizalom alapjait csak most kezdem újra felépíteni.
Nem könnyű. Mert a megfelelő szerkó beszerzése valahogy mindig sziszifuszi melónak néz ki. Nem lehet túl divatos – mintha a három háromszöget és a pár pántot lehet ennek nevezni-, hiszen a testem nem arra rendeltetett, hogy megmutassam a „recegős kis hájamat” a nagyérdeműnek. De azért ne legyen túl nagymamás sem, vagy ódivatú, combközépig érő csoda, amit még a nagyanyám sem vett fel szívesen annak idején. A tavalyit pedig, már rég belepte a por. Azt hiszem, hogy az arany középút fekete, mert slankít (legyen ez a mentsváram), és egyrészes, mert ezzel jut is, marad is. Következő lépés: lelkileg felkészülni arra, hogy eljutok a napokban egy strandig. Itt szokott a kaka belém fagyni, és inkább mindent kitalálok, csak ne kelljen a fürdő felé vennem az irányt. Elutazom, más programom van, vásárolok, randizok…stb. Ciki vagy sem, én félek ettől az egésztől. De most valahogy nem, ugyanis, az egyik barátnőm, Zsófi már ott vár engem a fürdő előtt. Annyira ismer, hogyha én érek oda előbb, akkor biztos, ki fogok találni valamit, hogy ne kelljen bemenni. Aztán együtt megyünk átöltözni, és itt újabb kellemetlen pont következik pici életemben: nyilvánosan kell átöltözni.
Na, jó, nem teljesen a természet lágy ölén, de a mai strandokon mutasson már nekem valaki egy olyan öltözőt, amin nincs egy luk, egy hiányzó csavar, ahol kukkolni lehet. Persze, akkor menjek be a zárt öltözőbe, ahol büdös van, meg zsebes, meg lábgomba. Azt a megoldást választottuk, hogy egymást fogtuk körbe, ameddig az egyikünk öltözött. Így a bűvölet erejével, sikeresen vettük ezt az akadályt. És innen kezdődik az út Hádész színe elé: kimenni milliónyi bámuló szempár elé. Végigslaffogni úgy, hogy felemelem a fejem, és nem szégyenkezem. Mindenfelé sportos hapsik, divat-lányok, és félhangosan „mosténmegmondommiatuti”-tinédzserek és öregek. A fejemben pedig az zakatol, hogy mikor is megy ma le a Nap? Meg az is, hogy ez a maratoni út a büntetésem azért, mert szeretem a hasamat. Ha valaki ebben nem sejt isteni üzenetet, akkor az menjen el orvoshoz. Leülünk a formára vágott fűben, amiben csak jó esetben nincs ezer hangya. A Nap pedig rendületlenül süt, mintha a sivatagban lennék. Laza vagyok, és ki fogom bírni. Ami nem öl meg, az megerősít. Jelen esetben inkább rákvörösre süt. A végén még felszolgálnak egy étteremben. De hát, az embernek megbízható motorja van, és kibír a legvégsőkig, ám azt nem érzékeli, mikor elég. Repülnek a percek a remek társaságban. Bementem egy kör hátúszásra. Persze sem kevés időt bent maradni nem akartam, sem pedig újabb kört úszni. Aztán úgy gondoltam, bemerészkedem arra a területre, ahol a tojáshéjasok segges bombákat zubogtatnak a vízbe. Miután a nyakamban ért az egyik, meggondoltam magam, és inkább a susulykás öregek közé mentem mellen tempózni. Aztán, utalván az Olimpiára, mentem pár kör gyorsat is. Kedvenc, talán ez megy a legjobban addig, ameddig nem kell világcsúcsot dönteni. Az ellenállás, az erőlködés és az állandó csobogás valahogy engem mindig arra sarkall, hogy pisiljek egy egészségeset. Aztán eltekertem a medence másik végébe háton, és következett a jól megérdemelt pihenés. Úszás után ez nekem mindig a nyújtás. Nincs jobb annál, mint azt nézni, mások hogyan bámulják az embert lazítás közben. És vége a napnak. Alig voltam kint, minimális önbizalom-vesztéssel bár, de túléltük. No, hol is van az a túró rudi?...