2017. június 28., szerda

Önmagad légy! Ne légy önmagad!



Ez bizony az örök kérdés. Persze, több más közt. Néztem az egyik kedvenc filmemet, melynek egyik főhőse ezt a témát feszegeti a maga módján. Más a neve, mint amit bevall, minden embernek előáll egy történettel. Nem meri felvállalni önmagát. Aztán a barátja is hasonló helyzetbe kerül, amikor szerelembe esik egy lánnyal. Önmagad légy, vagy ne légy önmagad?

Az embernek van egy hűséges társa, mégpedig önmaga. S míg az az én, amit kifelé mutatsz, öregszik, bölcsebbé válik, érettebb lesz, ahogy múlnak az évek, a rejtett én nem változik semmit. Ugyanolyan marad, mint amilyen az ember eredeti állapotában. Felszabadító érzés, hogy bármennyire is álságos világot élünk, nem felejtünk el balfasznak lenni pont emiatt. Reménykedni pedig, csak ezért reménykedhetünk, hogy talán nem a komoly ént látja bennünk a környezetünk, hanem a bohémet, a rendkívül szabadat.
Így igazat adok Samanthának a Szex és New York mozifilmben, engem már huszonkét éve tartó, hű kapcsolat fűz önmagamhoz. Micsoda irónia, de igaz. Kamaszkoromban eszméltem rá, pont a legjobbkor, amikor egy embernek el kell döntenie, hogy felnő vagy gyerek marad. Előkerülnek olyan problémák, amelyek egy iskolás vállát nyomják, mi leszel, ha nagy leszel, vagy mint nekem, örökös szuicid hajlam, mert mindenki kapósabb, mint én, mindenki jobb, mint én, egyszóval, amikor az ember úgy érzi, ő van a tápláléklánc alján, és lázadnia kell. A lázadás a belső éntől jön. Vagy megrázzuk magunkat, és megmutatjuk, milyen fából faragtak minket, vagy megnevettetjük magunkat azzal, hogy magunk elé, görbe tükröt tartunk.
A bennem élő lányzó valahol a tizennyolc és háromnegyed évesek szintjén megragadt, ám van, hogy ő kerekedik felül, s a most huszonkét éves vénasszony énem visszaszorul önmagamba. Irigy és zsémbes, és kiállhatatlan, és állandóan kérdez. Minden mögöttes hátsószándék vagy alap nélkül van egy egészséges egója, vagy nőtudata, szeret tetszeni, és ennek minden eszközét nélkülözni képtelen. Szüleit lenézi, mert elvették azt, ami neki a legfontosabb: a szabadságát, nem tanultak, és most ennek isszák a levét. Az erkölccsel semmi gond, az az egy a helyén van. Ezzel ellentétben a belső énem mindig is tudásszomjas volt: komoly újságokat olvas, olyan könyveket, amiből úgy érzi, tanulhat, maga pedig, ír, fest, rajzol, igazi művészlélek, aki így próbál meg adni valamit a világnak. Nem vagy nehezen ismerik el tehetségét, de ez sem riasztja vissza, mert mottója, sosem az számít, hogy mit mond egy olyan ember, aki ért hozzá, hanem az, hogy a laikusok hogy reagálják le. A zseniket is mindig haláluk után fedezték fel. Hasonló buzgalommal vetette bele magát a szerelembe is. Imádja úgy élni az életét, mint egy nagy romantikus, akinek minden öröme abban rejlik, hogy epedezik az elérhetetlenért. Pofonokat kap, de nem tanul, inkább keres egy másik olyan fiút, aki észre sem veszi.
Néha ütköznek eszméink, ilyenkor ülök le a padló alá, s veszem le a polcról sorjában a pszichológiai nagykönyveket, és az önsegítő kicsiket. Olvasom mindet, már némelyik egészen rongyos. De ha egyszer ettől kapok erőre?!?!?!
És most megint itt tartok, csak egy a baj, hogy az örök kérdés miatt kerültem ide. Önmagam legyek, vagy se? Az a baj, hogy ezt egyik sem tálalja, illetve, ha ragozza is ezt a témát, akkor mellette és ellene is ugyanannyi érvet szolgáltat.
Oh, és mivel költöztünk, még ezek az irodalmak sincsenek nálam. Tanácstalan vagyok.
Három éve taposok ugyanabban a malomban. Hihetetlen, de igaz. A világ változik, fejlődik, és szép lassan elment mellettem, és már rég másokra vár. Átvernek, lehúznak, csalódok (többet is, mint kellene), és valahogy mindig ugyanebbe a csapdába esek bele. Jó, tudom. Huszonkét éves vagyok, van még időm arra, hogy változzanak a dolgok, és azt is tudom, hogy hajlamos vagyok mindent úgy megélni, mintha utána már csak a világ vége lenne hátra. Nincs iskolám, nincs állásom, nincs egy ember, akit ilyenkor át tudnék ölelni. Csak álmodozom, mint egy tini. Nah jó, azért nem ennyire szörnyű az életem, mert voltak csodálatos dolgok is, azok is legalább ennyire élnek bennem. Sokszor gondolok arra, hogy jó, hogy még nem vagyok híres. Alighanem, attól megbolondulnék.
Aki bennem él, annak van önbizalma, a felszínen lévő énemnek nincs. Pedig egy önző, szókimondó, egoista rohadék tudnék néha lenni, de nem úgy neveltek, hogy akár szóban is, de bántsam az embereket. Mindenkit utasítanék arra, hogy csak megfelelő időben, megfelelő témával jöjjenek oda hozzám, és persze, megfelelően tálalva… és rendesen kiosztanék mindenkit, akit utolérek. Cserébe, hogy a lelküket a földbe tapostam, kárpótlást nem ajánlanék fel.
Ilyenkor kezdek el gondolkodni. Talán, túlbonyolítom a saját életem. Talán, hiba hazugságokból életet kreálni, s azt mások szeme elé tárni. Talán hibázok minden lépésemmel, talán nem. Minek csapok ekkora patáliát, amikor még nincs veszve semmi? Suli még ráér, hisz az ember holtig tanul. A karrier ráér, mert még élni akarok, és szórakozni. Az egzisztenciát egyszerre úgysem tudom megteremteni, az szép apránként épül fel. Néha megálljt kell parancsolni mindennemű pániknak, és hagyni, hogy önmagad legyél… vagy épp, hogy ne legyél önmagad.
Olvassatok Sue Townsendet és nézzetek sok Forrest Gumpot!