2017. június 30., péntek

Pénz, pénz, pénz



Megalázó a dolog, amikor három barát ül egy kocsmában. A felállás jelent esetben két fiú, egy lány. Az egyik fiú odadob egy kétezrest a lánynak, akit elvileg meghívtak, mert csóró. Olyan volt ez az egy mozdulat, mint amikor egy kurvát fizet ki az ember, vagy amikor szánalomból ad a csövesnek pár forintot. Kellemetlenül éreztem magam. Alapjáraton kényelmetlennek éreztem, hiszen én voltam hármunk közül a kiszolgáltatott, s hiába, hogy „meg akarta nézni, mit rendelek”, nekem még rosszabbul esett. Maga a mozdulat volt rossz. Majd, ha az én pénzemből iszunk, akkor azt fogunk inni, amit én rendelek, de más pénzével ilyet játszani… nem szeretem. Az ő pénze, legyen férfi, és rendeljen ő.

Megjártam már így nem egyszer, pofátlan meg nem szeretnék lenni. Más kárán is tudok tanulni, és voltak olyan történetek, hogyha nem bízok meg valakiben, akkor nem játszok a pénztárcájával.
Ennél az érzésnél már csak azt rosszabb tudni, hogy ilyenkor mit gondolnak rólam az emberek – mert, hogy gondolatok mindig is vannak és lesznek. A pénz személy szerint nekem nem számít, én nem ez alapján ítélek meg senkit. De az elkorcsosult társadalom sajnos ilyen.
Szóval, most semmilyen magasztos, vallásos vagy éppen mágikus dolgot nem szeretnék ezzel kapcsolatban mondani, csak szimplán a tapasztalatra hagyatkozni – persze, pár kivétellel, akiknek nem győzök hálásnak lenni.
Azon gondolkoztam, hogy ha bemegyek utcai ruhában, egy szabadnapomon valahova, legyen az bolt vagy szerkesztőség, vagy csak a munkahelyem, szerintem helyből páros lábbal rúgnak ki onnan, mert nem nézik ki belőlem azt, hogy tíz forintnál több lapul a zsebemben. De ha én nem koszos, nem szakadt, de hétköznapi ruhában érzem jól magam a szabadidőmben, arról tehetek? Nem. Miért kellene puccba vágni magam azért, hogy egyáltalán észrevegyenek… a megbecsülésről nem is beszélek. Minél vastagabba pénztárcád, annál kívánnivalóbb az ember. Ám hallottam már olyanról is, hogy egy gazdag hapsi összepakolta mindenét, a családját, házát, kutyáját, macskáját, és gyorsétteremben kezdett el dolgozni. Izzadt volt, és büdös a krumplisütéstől, kilógott a bele a munkától, amiért cserébe szinte alig kapott többet az éhbérnél. Koldus és királyfi esete, de hűen tükrözi a mondandómat… de azért van még más is.
Vagy inkább visszatérek az alaptémámhoz.
Akármennyire is szeretném azt hinni, hogy a kapcsolatokat nem mérgezi meg a pénz, ez igenis fontos dolog. Ha nem is azért, amiért az előbb szóltam, de mindenkinek rossz, legalábbis annak, aki a lekötelezett lesz egy kapcsolatban. Legyen szó párkapcsolatról, apa-lánya kapcsolatról, barátságról, munkatársságról, ismeretségről… stb. Tapasztaltam már mindet, majdnem mindegyik félről. Voltam már adakozó, s voltam már az, akinek adtak, mert kért. Most sem különb a helyzet. Sajnos. S hogy mászik elő a zöldszemű? A pénz egyenlő siker, siker egyenlő azzal, hogy valaki felsőbbrendű. Ez pedig igen magas fokú lenézéshez és kihasználáshoz vezethet. Sajnos.
Gyerekkoromban, amikor még a hetedik kerületben laktunk, anyám is és apám is dolgozott, akkor jól ment a családnak, sosem kellett azon gondolkozni, hogy jut-e még pénz egy gombóc fagyira, vagy hogy ha megeszem az utolsó tányér levest, akkor apu mit fog enni, ha hazajön? A tanulmányi eredményeim, az iskoláztatásom is a szülőktől függött. Ez gimnáziumig tartható is volt. Az egyetemmel már több bajunk volt. Nem csak az agyammal volt baj, de nem bírtunk volna kicsengetni pár évnyi tandíjat. Ezzel a mai napig így vagyok. Egyéb dolgot felvenni pedig nem, mert csorbát jelent a presztizsünkön. Azt hiszem. Népszerűség a barátságokon belül is abból fakad, hogy mennyire márkás a ruha, amit hordok, mennyibe került a manikűr, a smink-készlet, a hajam, vagy éppen az, hogy árban mekkora ajándékot adok karácsonykor, mit fizetek én egy-egy közös buli alkalmával. Nem mellesleg, hogyha hozzám jönnek segítségért, akkor mennyit vagyok hajlandó feláldozni értük a pénztárcámból. Ugyanez fordítva már nem működik persze, vagyis mindenki elkezdi megválogatni, kinek mennyit ad.
Aztán eljön egy olyan az ember életében, amit úgy nevezünk, hogy párkapcsolat. Nem is annyira a ki keres többet kérdés kerül előtérbe eleinte, hanem a családi háttér. Mert tetszik vagy sem, akármennyire is elnyomjuk, ez már mindig ott lóg a levegőben. Hihetetlen befolyással van egy pár életére mindez. Nekem ilyenben is volt részem, amikor a párommal együtt laktunk, volt időszak, amikor a pénz igenis mindennapos veszekedésre adott okot. Uncsi amúgy sem lett volna, hiszen más problémákon is éppúgy képesek voltunk pörögni, de ez pont nem kellett volna. Az akkori párom nem nézte jó szemmel, hogy én keresek, ő meg otthon van, de tenni azért, hogy forduljon a kocka, nem tett semmit. Sosem vágtam a fejéhez, csak amikor szerintem már engem bántott azzal, hogy miért dolgozom. Akkor röppent néhány tányér.
Nemrég apuval albérletbe költöztünk. Történt az, hogy időközben munkát kell keressek, így nagyon beleadni a közösbe egyelőre nem tudtam. Apu persze, önzetlenül ad, amikor csak tud, de amikor nem tud, akkor mi van? Másra vagyunk utalva, s sajnos, a legtöbb esetben egymást jelentjük a másiknak, mint utóbb is. Mindent nézni kellett, s a pénz már nem csak a szociális életünkre tette rá a mancsát, hanem az egészségünkre is.
Várom, hogy a mostani helyzetben, amiben vagyok, mikor lesz vége az alkalmi himihuminak. De borítékolom, hogy nem lesz semmi, mert össze kell tegyem a két kezemet a barátaimért, de félek, hogy mi van, ha mégis? Jön az első balhé, amit még tudunk kezelni. Majd jön a második, amikor már másnál keressük a megoldást, ásva a gödröt ezzel. Majd jön a harmadik, a háború, és mindenki szótlanul hátat fordít a másiknak. Félek, hogy ez lesz, mert megelégelik, hogy rosszul megy most. Hihetetlenül rossz nekem ez így. Rájuk vagyok utalva, és utálom magam érte.
Nem jó ez így. Nem jó az, hogy mindenben rájuk vagyok utalva, meghívnak, mert életem végéig azért fogok dolgozni, hogy a bank mellett nekik is visszafizessek mindent. Milyen mókás is lesz, amikor az ötvenedik járókeret-találkozón odacsoszogok teszem azt, Gergőhöz, és átnyújtok neki egy mini borítékot. Ő meg örülhet két percig, mert a boldogságtól szívrohamot kap. De ugyanez lesz Gabival, Elenivel, Pitykével, Győryúrral, és a többiekkel.
Lesz valaha egyensúlyom? Van egy elképzelt világom, talán még egy félénk tervem is… de nem árulom el, mert még a végén ez a terv is füstbe megy…