2017. június 30., péntek

Protestáljunk



Néznek. Nem szeretem, ha néznek. Pedig, ő azt teszi. Áll nem sokkal mellettem, és bámul, mintha most látna először fehér nőt. Vagy a szendvicsemet nézi? A szeme akkora, hogy idáig hallom, hogy kopogtat. Az arca beesett, a haja hidrogén szőke. Magas, karcsú lány, és a ruhái alapján nem csavargó. Az orra pisze, a végtagjai pálcikák. De csinosan van felöltözve; nem mutat, nem takar.

A plakát körül keringünk, és nézzük, hogy a divatvilág és a média hogy csinál korcsot az emberekből. Állunk és bámuljuk. Néha ő sandít felém, néha én válaszolok neki eképp. De azok az éhes szemek! Aztán a kaja utáni vágy, vagy csak a remény, hogy másképp is lehetne, megrázza magát, és odalép mellém.
Kellemes az illata.
- Voltam ám kövér is.
- Gondolom. – felelem.
- Csak mindig is a kifutó volt az álmom…
- Tényleg? Ez elég nagy butaság volt.
A választól nem tudom, hogy felháborodott, vagy teljesen letörtem, de éreztem, érzékeny területet érintettem. Most már felelős vagyok a lelkéért, úgyhogy kénytelen vagyok meghallgatni. Az emberek valahogy eltűnnek körülöttünk.
- Nem is tudom… talán négy évvel ezelőtt döntöttem így. Modell akartam lenni, mindent látni akartam, és mindent meg is tettem érte.
- Mindent?
Elpirul, mint a gyerek, aki tudja, hogy rossz fát tett a tűzre.
- Sajnos, igen. Minden diétát kipróbáltam, tartottam hetekig, hónapokig. Ha a sztároknak sikerült, akkor nekem miért ne sikerült volna. Valamelyik hatott is, azt tovább is betartottam, mint kellett volna. Vásároltam tablettákat… tudja, olyan víz- és hashajtó kapszulákat. Aztán azon kaptam magam, hogy napi több óra sport mellett is kövér vagyok. Nem ettem, csak ittam. – itt könnybe lábadt szemmel figyeli a minket figyelő anorexiás plakátlányt. Elképesztő a hasonlóság, de biztos nem ő van a képen. Egy picit rám pillant, majd ismét beletemetkezik a poszterbe.
- Ismerem a szakmának minden buktatóját. Keresztülmentem rajtuk.
- Hogy?
- Amikor kellően soványnak éreztem magam, képeket csináltattam, és albumot. Magamról. De akihez csak elvittem, mind azt mondta, hogy nem felelek meg. Már többször térdeltem le, mint álltam kifutón csak azért, hogy pénzhez jussak. Aztán, mikor jól leápoltam őket, azt mondják, hogy a munkát így sem kaphatom meg. Mást keresnek, de próbálkozhatok nyugodtan. Érted?
- Persze. De miért nem inkább saját erőből mész a csúcs felé.
Mély levegőt vesz. Ez megint nem volt a kellemes kérdések közé való, így szeretnék valami mást megkérdezni, de szerintem azzal csak feldühítettem volna. Felnéz az égre, és úgy kezd el beszélni.
- Lehetne, de nem mennék vele semmire. Ehhez kell egy fotós, egy ügynökség, aki kiközvetít. De még így sem biztos, hogy megkapod a melót. Legalább van némi reményem így. Aki magától akar valamihez is kezdeni, annak hamar felkopik az álla. Nekem azért is nehezebb kicsit, mert nagyon hasonlítok egy sztárra.
- Igen, már épp akartam mondani. – hazudtam. Nem láttam benne senkit.
- Tudtam ám. Magam nem ismerem azt a színésznőt, de jó lenne vele egyszer találkozni, hogy mit szólna, ha a hasonmásával szemben állna. Csak egy modell. De legalább elindulna valami, és akkor lenne értelme. Vicces. Ő azt sem tudja, létezem, viszont én tudok róla egy csomó mindent.
Gondolom, aki hasonlítani akar valakire, az minden mozdulatát utánozza az adott személynek. A napszemüvege mögül gondosan pásztázza az arcomat, hogy hogyan reagálok mindarra, amit mond, ám ami nem érdekel, arról véleményem sincs.
- De még így sem könnyű ám. Mert nagyon drága minden lépésünk. Mondjuk az enyém nem. Sovány vagyok, hasonlítok valakire, akiből elég egy is. Nem kellek. Ez van. Így megy ez.
A plakát felé bök csontos ujjával.
- Így megy ez. Ekkora helyre akarsz kikerülni, ehelyett ezt kapod. – mutat végig magán.
- Majd változtat, és akkor nem lesz ennyire keserű.
Többen bámulják a szemtelen plakátot. Az emberek nem szeretnek szembesülni az igazsággal, de ez annyira figyelemfelkeltő, hogy a becsukott szeműeknek is muszáj nézni. A lány is ezért van itt.
Az emberek szánakozva beszélni kezdenek róla, mire ő:
-          Mi van, mi? Még nem láttak megtért vándorlót?

Az emberek méltatlankodva odébbállnak, és a lány folytatja.
- Nem bánnám, ha tudnék változtatni a helyzeten, de nem hiszem, hogy menni fog. Utóbb próbáltam megenni egy sajtos kiflit, és olyan bűntudatom lett, hogy egészen addig nem tudtam elaludni, ameddig ki nem hánytam. De ha eljön ez az idő, amit mondott, és változással másfelé mehetek, mindenképpen megemlékezek erről a pillanatról.
Egyenesen a plakátba bámul.
- Jaj, annyira éhes vagyok. De nem lehet.
- Ha éhes, miért nem eszik?
Ettől megzavarodott. Nagy levegővel, idegesen, rángatózva kezd neki.
- Nem tudom. Nem lehet. Így égetek egy kicsit a testemből, és ha esetleg akkor ennék, amikor éhes vagyok, rászoknék, és csak úgy rakódnának rám a zsírpárnák. Mert azoknak egy kevés táptalaj is elég ahhoz, hogy megszaporodjanak, és akkor négy évnyi, hosszú kínlódás menne pocsékba.
Gondolom, mennyi hányástól, görcsöléstől, és zsírégetéstől fosztaná meg magát.
- Így van ez magával is…
Rám néz, és elmenőben visszakiált:
- Gonosz csábító!
Néztem utána, és gondoltam, bejön ez a tiltakozó plakát mindenkinek…