2017. június 28., szerda

Sikeres kudarcok



Nem szeretem az embereket, sőt, egyenesen allergiás vagyok rájuk. Nem érdekel, inkább dühít, a másik világlátása, hogy ő milyen szegény szerencsétlen, hogy Isten kitolt vele. Mielőtt bárki azt hinné, hogy vallásos, a Magasságost dicsőítő szöveg fog jönni, az lapozzon. Az eddigi barátaim állandóan csak keseregtek, hogy nekik nem megy, hogy ők többre hivatottak, és állandóan csak a rossz oldalát nézték a dolgoknak.

Én igyekeztem mellettük állni, hiszen a barátnő kötelessége elvileg az, hogy mindenben támogassa a másikat. Ösztönzök, motiválok, erősítek, mint mikor valaki gyúr, úgy ott is van valaki, aki a lelkére beszél. De az energiám, sajnálom, véges. Nekem is sok a dolgom, vannak problémáim, és igenis, igénylem azt, hogy meghallgassanak, és nekem is segítsenek. De nem mondhatom, még akkor sem mondhatok a barátomnak nemet, amikor késő este érek haza a melóból, és még tanultam is, utaztam, és már hulla vagyok. Nem mondhatom, hogy a „mondvacsinált” ügyeit nem hallgatom meg, hiába a témák sablonossága: a világ igazságtalan, az élettel együtt, és senki sem olyan szerencsétlen, mint ő. Természetesen, mindig csak ő. Ilyenkor még egy jediből is elpárologna az erő.
Dicsérgessük. Ezt akarják a természet állítólagos koronái. Egyik pasival sincs könnyű dolgunk. Bár, csak a magam nevében beszélhetek. Hiába húztam le több vagy kevesebb időt egy-egy fiú mellett, hiába értékeltem erőmön felül, az sem volt elég. Persze, ez mindenhol úgy csapódott le, hogy nem is szeretem, és minden haverjának elmondta, hogy én vagyok a rossz. Ezek a dolgok odáig vezettek, hogy mivel én nem osztoztam a sikerében vagy az ahhoz vezető úton, a másik fél már nem tudta velem megosztani minden gondolatát. Ez persze annak az alapja, hogy kölcsönös egyetértés hiánya mellett már nem lehet együtt élni. Ok nélkül csak elégedetlenkedek ahelyett, hogy megérteném.
Csekély tapasztalataimat mérlegelve, a jó kommunikáció a kapcsolat fontos és betonbiztos alapköve. Alázatosan le kell ülni, beszélgetni, még akkor is, amikor nem szeretnénk, meg kell hallgatni a másikat, és bólogatni, és támogatni. De ez oda-vissza működik, nem csak a nő, és nem csak a férfi feladata ez. Hiszen, ha elvárunk valamit az egyiktől, azt kell nyújtani nekünk is.
Sok kudarcot fog szülni, viszont egyszer sikerre visz minket. Örülni kell a másik sikerének, és sikerre kell segíteni a másikat. Hiába, hogy eleinte nem fog az lenni, amit szerettünk volna. Az úton kísérni kell a másikat, és a végén osztozni kell a sikerben. Ha nem pozitív, akkor sem szabad negatívan hozzáállni. Ha egy témáról már minden bőrt lehúztunk, és tudjuk jól, mi lesz a vége, mert ugye a vége mindig ugyanaz, akkor sem szabad az unalom egy cseppnyi szikráját sem kimutatnunk. Az a kapcsolat kárára menne. És a másik, ami tilos, hogy amikor kikérik az ember véleményét, elmondjuk őszintén, és nem azt teszi, persze nem sikerül a terv, akkor hanyagoljuk azt a mondatot, hogy „én megmondtam”.
Ráharapni a nyelvre, akkor is, ha fáj. Tudni kell tízig számolni, kegyesen hazudni, és bólogatni. A másik mellett állni, és bíztatni, ha most nem sikerült, majd megy legközelebb. Ahogy tudom, csak kevesen teszik ezt, és az IQ-negatív műsorok helyett inkább ezt kellene tanítani. Talán jobban működnénk mi is.
És az erő is velünk maradna.