2017. június 28., szerda

Százszorszép



A házak ablakain redőny, a Nap csak most indult huszonnégy órás útjára. Az állatok is csak egy pillanatra néztek fel. A gazdáik most fordultak csak a másik oldalukra. Az utcákon csupán a rögeszmés korán kelők lézengtek, bár lelkük mélyén ők is durmoltak még. A megállókban a diákok gyülekeztek, némi felnőttel vegyítve. Valaki dolgozni indult, valaki hazafelé ment. Némely ember táborozni jött ide, némelyek edzeni. Valaki most indult, ellöki a csónakot, és a Duna holtágán keres fognivalót.

Elkezdődött egy újabb nap. Egy újabb, emlékezetes nap.
A langyos szél egy fehér, kicsi virágot hozott magával. Iszonyatos tempóval, mégis egészen lassan érkezett meg a kisváros életébe a leszakított százszorszép, ami egészen felélénkítette az emberek agyát. Mindenki, aki észrevette, elcsodálkozott. Valaki elálmosodott, míg mások új energiával lettek gazdagabbak.
Mari néni ült a játszótéren, a padon. Hazafelé tartott a piacról – reggel szeretett vásárolni, mert olyankor még nincs meleg, és nem zavar senkit lassúságával. Eléért a százszorszép, és eszébe juttatott valamit. Szörnyű, rossz emléket, hiszen tavaly, amikor nem volt pénze, pont ugyanilyen virágot tett megboldogult férje sírjára… Szörnyű.
A templom előtt cigarettázó menyasszonyt is érinti a százszorszép. Kriszta arra gondol, hogy a gyűrűjébe volt fűzve egy tucat ilyen virág, amikor Andor megkérte a kezét. Ráért, mert bár a virág itt van, a vőlegény még sehol. Biztos az a nyolc agyament cimborája tartja fogva valamelyik bárban, akiknek az ötlete volt a furcsa leánykérés.
Egy szép, zöld kertben egy kislány tizedik születésnapját ünneplik barátokkal, ugróiskolával, tortával, lufikkal és bohóccal. A százszorszép közeledik. Eleinte Évike ügyet sem vet a virágra, csak a labda és az ugrókötél érdekli – aztán áhítattal kezdi bámulni a virágot. Arra gondol, hogy neki is kellene egy ilyen szép virágból szőtt korona.
Olivér már a fürdőszobájának tükre előtt borotválkozik. Egyre csak az jár az eszében, hogy még néhány óra, és sebész lesz. Már csak a diplomát kell megvédeni, és máris minden a sínen lesz. Este vacsora a szülőkkel, megkéri a barátnő kezét, magas fizetése lesz, biztos háttér az elkövetkezendőkre. Nem szerette a különösebben lányos dolgokat, mint a romantika, a közös filmnézés, vagy a párkányon figyelő százszorszép. Csak végre már túl lenne az egészen.
Kicsit távolabb Janika hazafelé igyekszik. Három műszakban dolgozik, három különböző helyen. El kell tartania egy asszonyt, a nagyszülőket és a hét gyereket. Nehéz, de ez a férfiak sorsa. Amíg az asszony otthon viszi a háztartást, addig ő megkeresi a kenyérre valót. Ma volt segélyosztás. Megszólták, hogy mire fel vesz fel segélyt, ha egyszer dolgozik. Nem volt képes megértetni a bürokratákkal, hogy ez így nem megy. Megvonták a segélyt. De nem hisztizik, mert a szüleitől nem ezt tanulta. Ez nem etikus. Csak tűr, és vár. Egyszer majd minden megváltozik. Addig sem hisztizik, mert nem így tanulta. Nem etikus.
Ildikó állt hároméves kislányával az óvoda folyosóján. Kezét a hasán nyugtatta. Már a nyolcadik hónapban járt. Zsófika a kezét fogta, a szoknyáját húzogatta. Látott egy százszorszépet, és azóta azt szeretné, ha az lenne a jele odabent. Ildikó szeme könnybe lábadt, hiszen anno ő is eképp talált rá az óvodai jelére, ami nem titok, a százszorszép volt.
Az idősek otthonában a szőke bombázó – az igazi playmate: hosszú lábak, beszédes fenék, vékony derék, huncut cicik, macskaszem, tuningajak, és égővörös haj – egy májfoltos néni kezét fogja. Egy százszorszépet nyújt oda neki, a fülébe suttog. Nyugodtan, szeretetteljesen mosolyognak.
Mire zöldre válta lámpa, Zsolti már a járdaszigeten pihen. A reggeli napsütés még nem annyira erős, mint dél felé. Szórólapozik, hogy meglegyen az iskolára a pénze. De milyen iskolára is pontosan? A szóbeli és az írásbeli érettségi között van, de még azt sem tudja, mihez kezdjen. Talán virágkötő lesz. Igen. Az talán jó lesz, az ő képességeihez mérten pedig, egyenesen szuper. A százszorszép pont előtte lengedezik el, ettől az ötlet. Mély levegőt vesz, a virág az orrlyukához tapad. Tüsszent egy, kettő és három. Allergiás a virágporra.
Konrád azt a lányt keresi, aki a fesztiválon mellette rázta magát. Táncnak aligha lehetett volna nevezni azt a botladozást. Százszorszép formájú szemüveget viselt, százszorszép mintájú tunikát. Ördögien szexi teste volt, és a parfümje… hm… még most is érzi, pedig már egy év telt el azóta. Sokszor eljátszott már a gondolattal, mit fog tenni, ha idén is összehozza őket a sors.
Ahogy Károly is százszorszépet ad Annának születésnapjára, a reggeli tea mellé. Őket is ez hozza össze újra meg újra, nem engedvén kilépni egyiket a másik életéből a legnagyobb zökkenő ellenére sem.
A minap a fiú anyja miatt veszekedtek. A nő nem bírja elviselni az üres fészek-szindrómát. Egy betegség a gát.
A gát, amely minden baj forrása. Azt sem képes elviselni, hogy a lány olyan világot mutat a srácnak, amely teljesen különbözik attól, amiben eddig élt. Új utakkal, új ikonokkal, új világnézettel. Minden este vita van belőle, hogy kié a jobb család, hogy kié érdemel többet, nagyobbat. Nem is sejtik, hogy Anna hasában már ott gyökerezik a valódi probléma.
A probléma, ami egy kisbaba. Csak maradjon életben, ennyi sikertelen próbálkozás után. Semmijük sincs, önzetlenek, már igazán megérdemelnék a maguk százszorszépét.
Dehogyis probléma ez, inkább boldogság…
Az író most jött rá, hogy hibát követett el. Hibát, hogy kiteregette a magánéletét egy közönségsikerű könyvben. Megszoksz vagy megszöksz; ő inkább szökött, otthagyva őt, könnyek között. De túl erős ahhoz, hogy fájjon. Ez is csak egy újabb történet lesz; az elkövetkezendő könyvében.
Linda kezébe sodorja a szél a virágfejet. Apró. Olyan apró, hogy elveszik az amúgy kicsi, női kézben. Érdeklődéssel vizsgálgatja, próbál a titokba belelátni, amit egy ilyen kis szépség rejthet. Eszébe juttatta az első koncertet, amit majdnem lekésett a sztrájk miatt. Jézus, de közel is volt az a beégés. De egy mentő épp arra jött, és mivel felismerték őt, egy csábos mosoly és egy közös kép miatt mentővel vitték a hepaj helyszínére.
Vagy amikor áramszünet volt a fesztiválon, és azt sem tudták, mihez kapjanak a zűrzavarban. De ők csak buliztak tovább rendületlenül, mintha semmi sem történt volna, és úgy is kezelte mindenki: miért? Történt valami? Pedig ötven percig egy árva hang sem jutott el az utolsó sorig, az elsőig sem sok, de a képzelet mindent felülmúlt.
A hátam mögött lévő unokatesóm méltatlankodik, hogy ilyen dugóban nem lehet közlekedni. Hogy minek bontanak fel mindent egy időben, az egérutakat meg lezárják, sehol semmi, csak kipufogófüst és autók. Megállni meg pláne nem lehet, mert mindenhol sokat kell fizetni. És különben is, aki ezeket a rendeleteket hozza, az be sem teszi a lábát a belvárosba, vagy ha igen, megkülönböztetik. Borzalom. – teszi hozzá. Persze, ez mind csak duma. Puffogni jó rajta, mert eltereli a figyelmet, de engem a volánnál már kezd idegesíteni. Ezt ő is tudja jól.
Idegesített mindaddig, amíg az ölembe nem sodort egy virágot… egy százszorszépet a szél. Megnyugodtam. Ha egy ilyen kis virág úszik az árral, akkor én miért ne tegyem? Az idegeskedés nem old meg semmit.
A Nap egyre melegebben süt. Már-már éget. De legalább van egy kis szél, ami kiviszi a szmogot a városból. Ez a virág a remény arra, hogy lesz ez még jobb is ennél.