2017. június 28., szerda

Szívblog



Műtősszag van, fertőtlenítős, túl tiszta, egy dologra lehet csak figyelni: a pittyegésre, ami baltaként vág az ember agyába. Ritmusos. A fülnek nem jó. A szívnek? Örömhír. Ha valami inger éri, zavartabban kezd dalolni. Reflex. Békésen szuszog. Feje oldalra hajtva, kezei a mellkasán. Így alszik. Most nem zavarom, aranyos. Annyira emberi, annyira aranyos, hogy már-már belepirulok. Már a műtét alatt együtt haltunk meg, és együtt kezdtünk el lélegezni. Most, a kórteremben szintén egy a ritmusunk. Egy dolog jár az eszemben. Az, amit akkor mondott, amikor eltolták egy rideg, sötét terembe: „sietek vissza hozzád”. Ezzel nem térek napirendre. Eddig, ha ígértek valamit, nem tartották be. Most csütörtök van… két napig volt távol.

Itt bent mindenkiről virít, hogy kórházi dolgozó. Vagy zöldben, vagy fehérben mászkál körülöttem mindenki. A többiek pedig, betegek. Ő viszont nem. Életerős, huszonéves. Egy van, ami változott rajta, mégpedig az, hogy sokkal nyugodtabbnak látszik, mint annak előtte. Nincs szorongás, nincs félelem, nem érdekli, hogy felébred-e következő alkalommal. Ezt éppúgy meg lehet mondani egy emberről, mint ahogy egy nő is megérzi, ha a másik áldott állapotban van. Másképpen fest.
Úgy kimondanám. Megölelném. Megcsókolnám. Szőkés haja és sápadt, sárgás bőre miatt többnek látszik egy gyereknél, de nem az. Csak most született újjá. Szeretném látni a szívét. Nagyon szép férfi, de a szíve többet mond minden szavánál. Akárki szívét szemügyre veheti az ember, nekem többen adták oda, mint gondolnák, de ő nem. Egyelőre nem. Ha szólok hozzá, nem figyel oda. Ha megérintem, elhúzódik. Ha öltözik, azt hiába előttem teszi, akkor sem látok semmit. Ha gesztusokkal él felém, akkor hihetetlenül távoli. Szerettem már férfit, ragaszkodtam is egyhez-kettőhöz… de hozzá valami más fűz. A szíve. Hogyan hat a melle rejtekében dobogó apróság rám. Kezemben szeretném tartani. A saját mellembe rakni. Nem kerülne sokba kimondani a kimondhatatlant, amit én nem tudok, az ő szájából pedig, már-már ocsmány – nem reagál. Süket fülekre találtam megint.
Mindig azt éreztem, egyedül vagyok. Ezt nem győzöm eleget mondani. Veled úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Amikor betoltak a műtőbe, és leállították a szívedet, az enyém erősebben kezdett el dobogni, holott meghaltam kicsit én is. Megijedtem, hogy elvesztelek. Most, hogy látom, hogy alszol, már könnyebb. Könnyebb is lehetne, ha tudnám, hogy te is…? Megsimítom a pofiját. Megrándul picit, és kinyitja gyönyörű kék szemeit. Jól van. Él. Önző vagyok, mert megnyugodtam. Ábránd. Még nem megyek közelebb. Nem is akarom megzavarni. Nem akarom felébreszteni. Nem akarom, hogy véget érjen az álma. Vagy csak szeretem nézni, ahogy alszik? Olyan aranyos ilyenkor. Imádom. Beleburkolom magam inkább az érzésbe, amivel viseltetek felé.
Amikor már mernék majd kezdeni, akkor már rég nem lesz itt. Azért, mert kiszedték a varratokat, hazament, leült a számítógép elé, és már nincs rám szüksége. Csöndben és érzés nélkül veti majd bele magát az újba vagy a régibe. Megjelenek az ajtóban, de elfelejtem, hogy nekem már nincs mit keresnem abban az érdi szobában. Nem kérdezhetem meg tőle, hogy felnőtt-e már. Hogy döntött-e már… Hiába állítja, hogy ezt mi már az elején megbeszéltük. Hazamegy, és útjaink szét fognak válni. Ahogy a szívnek is két oldala van.
A szívének billentyű kell. Egy pótlás, ha nyers akarok lenni. Az aortabillentyűje nem úgy működött, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, ezért kellett most, huszonhárom évesen megoperálni. Ahogy az orvos is mondta, ezzel nem várhattak tovább, hiába kereste az egész család a kifogást. Mindent megtennék azért, hogy tudjam, jól lesz ezután. Sőt, a lelkemet eladtam volna, hogy tudjam ezt. Fáradt vagyok, és sokszor kiakaszt, de csak reménykedni tudok, hogy másképp lesz ezután. A vérét is manipulálják. Egy géphez van kötve. Nyakából lóg ki a heparin és az infúzió. Azt hiszem, az utóbbi az, ami egy állványról csöpög alá. Elszorul a szívem, úgy érzem magam most, mint mikor a műtős kijött a hírrel: „most kapcsoljuk le a gépről”.
Meddig tart egy szív regénye? Az enyém megállni látszik. Az övé tovább dobog. Nagyobb, hangosabb ütésekkel ver, erősebb lesz minden nappal. Igazából senki sem ismeri el, hogy hiába látszik egynek egy ember szíve, valahol azonban el van választva, és valahol megvan a másik fele, ami egyszerre ver vele, erőt ad. De ahhoz kell a másik fél, hogy az elveszettnek hitt újra dobogni kezdjen.
Csodálatos a szíved. Nem vagy egy roncs, amit javítóba vittek. Ne így fogd fel. Inkább úgy, hogy újra születtél, második lehetőséget kaptál. A mondatot ismered, és én is tudom jól. Megfogom a kezed. Formás. Az enyém lilás. De ahogy a tiedhez ér, megváltozik. Úgy fonódnak össze ujjaink, mintha szívet akarnának formázni. Igyekszem mosolyogni, nem könnyeket hullajtani.
A megfelelő reakciót, a megfelelő szavakat meg kell tanulnom. Magamban sokszor végigpróbálom, mit hogy fogok neki mondani. El is mutogatom a tükörnek, vagy a gépen tárolt fotói egyikének. De egyedül, egy képpel vagy egy tükörrel nem jutok előbbre. Aztán egyszer el fogok jutni oda, hogy ott fogok állni előtte, és jelképesen ki fog osztani jó pár pofont. Meghúz egy határvonalat. Mennyi nőnek jutott abban a pillanatban a gondoskodásért cserébe egy lökés? Talán ezernek. Talán száznak. Talán csak nekem. Nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek itt az ajtóban. Mit tegyek? Hallgassak az anyjára, és maradjak távol, vagy mutassam meg neki, hogy én mindig mellette lennék? Néha butának érzem magam, pedig a legegyszerűbb kérdéssel nem tudok megbirkózni.
Neki már szíve van. Egy élő, dobogó szíve. Szép, arányos, helyesen működő. A világon mindenkinek van szíve. Kinek milyen. Ez olyan, mint a mell. Nincs ronda mell, csak olyan, amilyen az ember maga. De mások szíve nem érdekel, ahogy mások melle sem. Vagy nem beszélek róla, vagy figyelembe sem veszem. Csak az övét. Az ő szívét szeretném egyszer látni. A kezemben tartani, a magaménak tudni.
Egy Republic szám jár a fejemben, és remélem, ha olvasod e sorokat, meg is hallgatod utána vagy alatta: „Ha mégegyszer láthatnám”