2017. június 30., péntek

Szomorú olasz szemek



A szem a lélek tükre. Ha egy ember szemébe nézel, meg tudod mondani, hogy hazudik-e, mert ibolyái akkor is nevetni fognak, ha szomorú, és fordítva. A tekintet távolságokat teremt, ölel fel, küzd le.

Az év első két hetében nagyon sok minden történt a baráti körömben; voltak nagy egymásra találások, szétment barátságfonalak újra összekötése, kibékülések, s sajnos, szakítások is. Hálás vagyok a sorsnak, hogy mind velem osztottátok meg az esemény szépségét, és ez utóbbi esetben a bánatot is.
Marco története szíven ütött, mert több mint négy éve voltak együtt a párjával. Ők voltak Marco és Attila. A nevük együtt járt, ha kimondtad az egyiket, óhatatlanul megjelent a másik alakja is. Most ez a szőke, olasz srác a messzi Itáliában könnyezik, és próbálja lefoglalni magát. Távol van mindentől, de a lelki távolsága éppannyira nagy, mint amennyire közeli. Amikor utoljára itt járt, akkor szakítottak Attilával, de még most is látom magam előtt, ahogy megfogja az arcomat, és ezt mondja:
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj.
Nem szeretek okoskodni, de tavaly ugyanilyen évkezdést éltem meg, és tudom, hogy mindez hova vezet… de idővel majd meglátjuk, mi sül ki belőle.

A kedvenc teaházunk felé vettük az irányt, aminek a gondolata is kellemes élményeket idéz fel bennem. Egy kellemesen meleg, finom íz mellett szabaddá válunk, minden bajunkat megbeszéljük, és felhőtlen jókedvbe végződik az este. Ilyenkor azt érzi az ember, hogy teljes szívével szabad. Marco egyszerre a bátyám, a másik felem, a legjobb barát(nőm). A teaházban viszont csak egy egyszerű, hétköznapi sráccá változott, aki végtelenül elveszett lett.
A találkozónk előtti napon már lefoglaltunk egy szobát, ahova más nem lát be, le van függönyözve, el van különítve. Cipő le, párnákra telepedtünk, és rendeltünk. Marco a szokásos fekete ribizlis – vaníliás keveréket rendelte, míg én déli gyümölcsöset, persze mézeztünk rendesen. Ahogy Marco a citromot próbálta leküzdeni a csésze aljára, figyeltem őt. Rossz szokása, hogy permanensen kezd el mosolyogni, ha gondjai vannak; azaz széles vigyor, szomorú szemek. Néztem, hogy küzd a gonosz citrommal, ami nem akar elmerülni, és közben kevergettem a saját teámat. Aztán Marco úgy döntött, hogy inkább a mézzel próbálkozik. Egy kiskanálra erőltetett jó pár csepp mézet, majd azt a citromra csepegtette. A súlyától a gyümölcs lement a csésze aljára. Elégedetten vigyorogva nézett fel rám. Már éppen a számhoz akartam emelni a poharat, amikor Marco átnyúlt a kannák felett, és a bögrémbe dugta a kanalat. Néztem rá, hogy most mi is történik pontosan, mire csak annyit felelt, hogy tegyek még mézet a teámba, nehogy torokgyulladásom legyen.
Megköszöntem, hogy ilyen figyelmes, majd egyből kétségbe vontam azt, hogy nekem bármi bajom is lenne így télen, de azért tettem még egy kis édeset a teámban. Egyszerre kortyoltunk bele a gőzölgő, aromás italba, és nyugtatólag hatott mind a kettőnkre. Ezt egy félénk „hm” jelezte.
Szóval, ott ültünk, távol minden embertől, a mi kis s.o.s.-kuckónkban, és vártam, hogy kezdje meg a beszélgetést. Általában nekem volt adva a kezdeményezés lehetősége, de most megpróbáltam kivárni, míg kifakad. Csúnya dolog? Nem hiszem. Nem mertem bármit is mondani, nem tudtam, hogy mi lenne most a helyesen megválasztott szó vagy hangsúly. Minél több ideig fürkésztem a szemeit, annál inkább értettem meg, hogy miről lesz szó. Éreztem, hogy mi fog következni, és minden porcikám háborúra kelt; az egyik fele nem akarta hallani, míg a másik kíváncsian várta Marco beszámolóját. A mellkasomra a szomorúság gonosz démona nehezedett…
Amikor leesett, hogy miről lesz szó, legszívesebben megöleltem volna, s talán már mikromozgásokkal már el is indultam felé, de az agyamban szüntelenül doboltak a kérdések: Biztos, hogy erre van szüksége? Nem értesz félre valamit? Ezek a jelek tényleg az jelenti, hogy…?
Aztán vettem egy mély levegőt, és megszólaltam. Marco most azon fáradozott, hogy a citromot a felszínre emelje, de az minduntalan leesett a kanálról, és elmerült a barnás folyadékban. Megkérdeztem, hogy mi a baj. A válasz nem ért meglepetésszerűen: - Természetesen, megkérdezheted, bár a választ úgy is tudod. Látom a szemedben. – mondta, és ugyanolyan kifejezéstelen mosollyal ült velem szemben. Láttam rajta, hogy mit vár, hogy mit szeretne, ő meg gondolom, látta rajtam a belső küzdelmet. Ideges volt, ez kétségtelen, de inkább a bánat, a csalódottság rázta testét a bő pulcsi alatt. Kisvártatva letette a csészét, keresztbefonta lábait, kezeire támaszkodva hátradőlt, és egyenesen rám nézett.
- Szóval, csak annyi van, hogy nincs többé „mi”, csak ő és én.
Valahol megkönnyebbültem, valahol nem. Az idegeim riadóztak, hogy ne szóljak ebbe bele, de valahogy nem tudtam megállni szótlanul.
- Marco, nagyon sajnálom. Nem tudok mást tenni, csak meghallgatlak. Ezt nektek kell lejátszanotok, nekem nem lehet szerepem benne. Mi volt a baj?
Marco el-elcsukló hangon beszélt hozzám. Ránéztem, és pontosan tudtam, mit érez. Elmondta, hogy azért nincsenek együtt már Attilával, mert a távolságot képtelenek elviselni. Voltak arra utaló jelek, hogy Attis más utakon jár, Marco bizalmát vesztette benne. Kérdőre vonta, amiből nagyon nagy balhé kerekedett ki. – Hol felhúztam a szemöldököm, hol rosszindulatúan mosolyogtam, néha hümmögtem egyet-egyet. Tényleg nem adott esélyt a történet a megszólalásra, egyszerűen csak ültem, és füleltem az olasz srác minden szavát.
Amikor végzett a mondandójával, akkor láttam rajta némi változást. A szeme már nem azt a teljes reménytelenséget tükrözte, mintha segített volna saját magának megtalálni azt az utat, amin ezentúl járnia kell. Meglátta. Ismét Marco volt, a melegséget árasztó, nyugodt, vicces, olasz fiatal.
- Nem vagyok teljes mértékben ostoba, tudom, hogy mi miért történt. De azt hiszem, ez lesz a jó mind a kettőnknek. Még nem értünk meg egy komoly kapcsolatra.
Ha ők nem értek meg egy komoly kapcsolatra, akkor én sosem fogok megérni. – gondoltam magamban. Marco néha olyan, mint egy gondolatolvasó, mert ahogy a mondatom végére értem fejben, már mosolygott is, és ingatta a fejét.
- Nem. Te szerencsés vagy. A te szigetedet nem öntötte el víz, csak a partjait nyaldossa. Arra figyelj oda, hogy kit engedsz meg kikötni a mólónál, s kit nem. A kalózok ritkán hordják manapság a koponyás zászlót vitorlaként.
Marco végig a szemembe nézett. Amíg elmondta a monológját, felém nyújtott büszkeség, együttérzés, és bánat sugárzott belőle megint, de ahogy végzett, ismét csintalanok lettek a szemei, és úgy kezdett el pörögni a nyelve az elmúlt napok élményeiről, hogy alig győztem hallgatni, megérteni, majd válaszolni, esetleg kérdezni.
Ennyit jelent egy szem. – gondoltam magamban. Minden bele van írva. Csak jól kell tudni benne kutatva kérdéseket feltenni.

Erre csak annyit tudnék mondani, hogy köszönöm, hogy meghallgathattalak…