2017. június 28., szerda

Született rock (meg a) SZTÁR



Mindig is olyan természet voltam, aki ha meglát valamit a tévében, akkor nyomban az akar lenni. Kiskoromban elkezdődött, és máig tart. Ha egy jó filmet látok, színész akarok lenni, vagy jobb, az egyik főhős; ha egy finom kaját ettem, akkor szakács; ha egy kellemes könyvet vettem a kezembe, akkor író. És lám, itt az új dilim. Sajnos, immár ex-barátom, rockot énekelt egy bandában, s látva a zenészek profiságát is, rájöttem, rocksztár akarok lenni!

Nemcsak a próbateremben tűnt fel, hogy nemcsak gondolatban produkálom magam. Fizikailag teljesen máshol voltam. Ha csak hallgattam otthon valamit, akkor is a színpadra képzeltem magam. Ráztam a fejem, ugráltam leizzadásig, tanultam a szövegeket, és vagy a hajkefémet, vagy a parfümös üvegemet használtam mikrofonként.
Képzelhetitek, ha van mikrofonom, akkor kell legyen énekhangom is. Ezt az apró problémát édesapám hallotta meg először. Nem is tudom, talán a Cradle Of Filth együttes, English Fire című számát sikítoztam, amikor bejött apukám, és megkopogtatta a vállamat: - Talán valami baj van?
Így belegondolva, már tudom, mit hallhatott. Álltam konyhakéssel egy pulykamell felett, és két kezemet az égnek nyújtva, sátáni hörgésekkel és károgásokkal torzítom el az arcomat. Pedig csak éppen emberfeletti vámpírként kiabáltam bele a megsüketült közönség fejébe. Igyekeztem minden hangot pontosan leutánozni (hiába).
Amikor magamhoz tértem, mindent elmagyaráztam neki, amire ő csak mosolygott egyet cinikusan, mint aki ezzel azt üzenné, „kicsim, te egyáltalán nem tudsz énekelni, így a károgás sem megy igazán.” Ez olyan igazságtalan, nem? Az ember honnan tudná, hogy képes vagy képtelen valamire, ameddig nem próbálta ki és nem látta az eredményt? Elvégre, általánosban a szopránokat erősítettem a kórusban, és egy rock-táborban is felléptem már. Igaz, akkor tequilától megrészegülten vonaglottam és ordibáltam, de biztos jó lehettem, hiszen mindenki őrjöngött és tapsolt.
Persze, ha tanúi vagytok a leírtaknak, ha nem, akkor is ki lehet találni, hogy az igazságérzetem afelé, hogy tudok énekelni, cserbenhagyott. Lecsengett a rockbandázás, de még mindig nem hagyott alább nótázási kedvem. Most is épp Hammerfall-t hallgatok, és torkom szakadtából dúdolom, hogy Renegade, renegade…
Aztán jött a MEGAműsor, és felcsillant egy pillanatra a remény. Az elsőnél még csak játszottam a gondolattal, hogy induljak, majd úgy gondoltam, hogy előbb megnézem, mi a menete. Aztán láttam, hogy sok, igazi egyéniségből hogy készítenek lényegtelen pojácákat, sablonmacákat és így tovább. Minden tiszteletem azoké, akik a showbusiness nyomásának nem hódoltak be. Akik bennmaradnak a rosták után, alázatosak lesznek ugyan, de nem önmagukhoz, hanem a zseni zsűritagokhoz, akik megmondják a frankót, hogy legyen valaki eredeti, de mégsem.
Eldobtam az ötletem, miszerint ilyen szeretnék lenni. Azt sem szeretném, ha nekem drukkolna egy halom lány, és a végén még saját magammal mennék szembe az utcán. Az érdekpasik sem nagyon hoznak lázba. Legalábbis, nem, mint énekes szeretném ezt. Elvégre komoly csaj vagyok, és művész. Vagy mi. Ha ez kívülről nem látszik, akkor belülről sugárzik rá a világra.
Én büszke vagyok zenei múltamra. Nem úgy, mint azok, akik a képernyőről mosolyognak vissza rám. Piciny országunkban gombamód szaporodnak ezek a fajta ingyenélők, akikre ráaggatják a legalább húszéves, külföldi feldolgozásokat, számítógéppel jól megkeverik a hangjukat, és kitalálnak valami sablonimidzset hozzá. Ez legalább akkora tömeget mozgat meg, mint Norbi. Ha ilyen iramban nőnek ki a gyárból a „tehetségek”, akkor a végén dallamnagyhatalom leszünk, és olyanok fognak minket reklámozni, mint a Tóth lányok (én is Tóth vagyok J), meg Ibolyka.
Azonban meg kell hagyni, hogy frenetikus, ahogy hirdetik azt, hogy ők mennyire nem talmik, összetartanak ebben, valamit kitartanak amellett, hogy őket nem menedzseli senki. Aztán csak kiderül ez meg az. Az önbizalom csodákra képes. Tény, hogy alig van ember, aki ki mer állni a színpadra, és meg meri mutatni magát. Az vesse rájuk az első követ, aki már megpróbálta! Sikítófrász kerülget olykor, de van, amikor felszólal bennem a sztár, és biztat, hogy gyerünk, légy önmagad! Megindító tud lenni. Pláne, amikor a kamera csak azokat fotózza, akik krokodilkönnyeket hullatnak az első sorban. És tényleg! Olyan sokat mondó, ahogyan a műsor végén egy tökéletes kört alkotva összekapaszkodnak, és énekelnek. Mintha egy kis fiókba zárnák minden örömüket és bánatukat, amit az elvesztett csapattag jelent. A kamera pedig, nem tud beférkőzni a kartenger közé, marad a tizenkét éves közönség.
A nézők sem lehetnek tagjai annak, ami ott zajlik, és ez az igazi. Ez az egyetlen mozzanat, ami nem show. Az egyetlen, ami nem mű. Érzelmeket mutatnak, ami kifejezi, hogy tudják, mi van a színpadi csillogás kemény páncélja alatt. Az egész műsor álságosságát csak ők teszik valódivá – szerintem, de lehet, hogy tévedek.
Szóval, ez a sztárcsinálás egyszerre tud idegesíteni, meghatni, illetve irigységre késztetni. Nem tudom, hogy nekik köszönhetően, vagy éppen ellenük dolgozva szeretnék én is egy kicsit megmutatni magamból a fényárban. Lehet, hogy egyszer rocksztár leszek, de nem úgy, mint egy fahangú, utánozós énekes. A partvonalról, a szintim mögül fogok kibicelni az énekeseimnek.
De ha egyszer megismerek egy türelmes, nyugodt lelkű énektanárt…