2017. június 30., péntek

Tavasz van



Itt a kikelet. Az emberek össze-vissza táncolnak körülöttem, ki a gyermekéért rohan, ki a szerelmét keresi. Akárcsak én. Értékeik az izzadságuktól átnedvesedett, hiszen szorosan magukhoz ölelik azokat, mintha valaki el akarná lopni. Forrón tűz a nap a betonra, ami szinte már gőzölög; ettől csak még jobban izzad az ember. Legszívesebben ledobnám az összes ruhámat, és meztelenül sétálgatnék fel és alá.
Én vagyok az egyetlen, aki kitűnik a tömegből, hamar észre lehet venni. Félig felkötött, vörös haj, fekete napszemüveg, fekete fűző, szoknya, és saru. A legmelegebb időben is sötét színekbe burkolózom. Fehér arcom élettel teli a napsugaraktól. A vizem elfogyott, így érzékeim kétségkívül játszani kezdtek velem. Néha úgy mentem a körúton, hogy hosszú időre becsuktam a szemem, de a tömeg semmit nem vett észre éber álmomból. Ők két lábbal a földön járnak, ellentétben velem, aki más vagyok. Én még ilyenkor is repülök.
Virágok közt veled lenni. – gondolom. Ellazulok ettől. Az áporodott levegő szétfeszíti a tüdőmet, a világ szellemképes lesz, a tavaszi táj élettelenné válik: ez már az ájulás? Izmaim minden lépéssel jobban feszülnek, fájnak, a tegnapi aerobik dolgozik zsigereimben. A ruhám és ékszereim feszítenek, ez nem normális. A kötözött sonkának kellemesebb dolga lehet nálam. A lépteim gyorsabbak, már csak pár méter az árnyék. Átküzdöm magam a seregen. A kirakatok tükrében egyre csak nézegetem magam. Valami baj van velem? Nem átlagos vagyok. Egy szürke egér. Csinos vagyok, vagy túlsúlyos; ordít rám a plakát odafentről. Egy dohányfüstbe burkolózott férfi szemébe nézek, aki bár visszanéz, megvetés áramlik felém tekintetéből. Odasúgja a barátjának: „Te nézd már, milyen ciki!”, és nevetésben törnek ki. Önbizalmam pici odúját ismét sikeresen tönkretették, hatalmam elvették, letaszítottak trónomról. A gondolataim önmarcangolóvá válnak: Utálom magam, gyűlölöm! Hogy miért is élek? Miért nem vagyok képes letenni a lantot? Egy csoki kéne. Egy hatalmas tábla, töltött csoki, és pörkölt, és minden káros. Már érzem, hogy a kilók rám tapadnak, érzek mindent, amit nem kellene éreznem. És itt megjelenik öreg barátom, a lelkiismeret-furdalás. Emlékeket hozott ajándékba. Jól elrejtett, ismerős érzéseket, jeleneteket, amiket igyekeztem kitörölni. Szétlövell bennem az ismerős, rossz érzés. Marcangolom magam, hogy mit nem merek megtenni, hogy milyennek kellene lennem, hogy kit nem hívtam fel, és hogy minden dologért, ami az életemben történik, az én hibámból fakad. Hogy miért is nem vagyok képes érezni, többet, mint az, amit nem hívunk még szeretetnek sem. Hiány. Inkább. Hogy otthon kellene lenni, mosni és takarítani, várni valakit, aki soha nem jön el, de hátha. Minden gondolat egy kicsit jobban kezd el fojtogatni. Szokásos szorongásom elmúlik, ahogy megállok egy pillanatra, és egy párt nézek. Boldogok, látszólag semmi gondjuk nincsen. Tervezgetik, milyen lesz a nagy nap. Fehér ruha, és szmoking, virágok mindenfelé. Néha megbújik közöttük egy-egy meghívott vendég. Elmennek mellettem az emberek, kellemes parfümillat csap meg mindenfelől, ami csak tovább nyújtja gondolataimat. Megjelenik a pap, előrántja a könyvet, és olvasni kezd. Mindenki sír, nyugodt, és meghatódott. Ott áll Ő, aki nem az enyém, és rám néz, és azt mondja, „akarom”. Hazudok. Magamnak hazudni a legsúlyosabb vétek, amit valaha elkövettem. De jól esik, mert nem kell a rideg valóságot élnem. Legalább egy pillanatig. Állunk egy őszi templomudvarban, körülöttünk színpompás, halott levelek, halk zene szól, mögöttük ismerősök és családtagok sírnak, mi ketten állunk egymás mellett, és csak az esküszöveg annyira eleven, hogy szinte érzem a leheletét a mellkasomon, és csókját, amikor megpecsételjük frigyünket. Csöpögős? De csöpögésre vágyom. Ebben a pillanatban elhiszek mindent. Ha kimondanám, akkor is teljes komolysággal állítanám ezt a valótlanságot. Boldog vagyok, így délután fél négy tájékán. A kegyetlen telefonom, mindig érzékkel söpri szét a legszebb pillanataimat, akárcsak reggel, amikor mézédes álmomból ébreszt. Lelkiismeret-furdalást érzek ismét. Most normális. Azt hiszem. Apu volt az. Megkérdezte, megtettem-e azt, amit akartam. Azt mondtam, igen, és sietek haza. De ez nem igaz. Egy csiga versenyfutó hozzám képest. Utálom magam minden egyes kiejtett szavamért, ami csak egyre lejjebb taszít az élet szakadékán. Egy csöves nő korzózik felém, próbálok kitérni az útjából, de bármit csinálok is, belém ütközik, és aprót kér, de nincs egy fityingem sem. Eszembe jutatta anyámat, amint arról beszél, hogy takarékoskodjam a pénzemmel, és olyan aranyos gesztust tett kezeivel, amit azóta sem felejtettem el, és nem is fogok soha. Én miért nem tudom bormámorban élni az életemet? Legalább vidám lennék a nap huszonnégy órájában. Mocskos. Még nála is tisztátalanabb vagyok. És visszatértem a csokihoz. Az boldogsághormon. Boldog akarok lenni! Csokit kell szereznem, különben vége a világnak! Csokit a hazámért! Bércsokit! Valamit! Még úgyis órákba telik, mire hazajutok.
Otthon semmi sincs rendben. Nincs szobám, nincs életem. Csak papírjaim, amik élnek és tapasztalnak eleget helyettem. Belépek, és nem érzek mást, csak keserű súlytalanságot. Nem is akarok mást érezni. Mindig ide lyukadok ki, miért kellene mással kezdeni? Átöltözöm a pizsamámba, és bámulom magam a tükörben. Szép vagyok. Átlagos, de szép. Valakinek majd kellek. Valakinek, aki nem fog megérteni soha, de neki majd kelleni fogok. Csak ő nem nekem. Túl sok, amire vágyom? És most megcsap a valóság szele.
Ülök egy padon, azt sem tudom, hogy kerültem oda. Csak nézek magam elé az árnyékban, és szívemben tombol a tavasz. Tele vagyok várakozással, reménnyel, vággyal. Tollat és füzetet veszek elő, hogy papírra vessem gondolataimat. A fák szorosan összezárulnak felettem, akárcsak a fűzőm a derekamon. Megcsörren a telefon, de előbb az időt nézem meg: fél négy felé járunk…