2017. június 28., szerda

Tomi, a játékmaci



Igyekeztem. Tényleg. Mindent megtettem. Barátot megszeretni ennyire nem szabad. Csak sóvárgok, és bánt. Talán ezért is mondják, hogy fiú és lány között nincs barátság. Vagy legalábbis, mindenhol ezzel a címkével vannak tele a kétnemű barátságok. De szerintem, ez nem igaz. Vagyis van benne igazság, de nem a szerelem, csak a szomjúság arra az űrre, amit ő kitölt. Es miért is kellene azért rosszul éreznem magam? Nem tudlak elengedni. Gondolom, eleged van már abból, hogy minden kisebb-nagyobb hasfájásom miatt átrángatlak a város másik oldaláról, vagy leülök az asztalodra reggelente, és búsongok neked. A tököd tele lehet a piszlicsáré vámpíri ügyeimmel. Vannak mások, akik szórakoztatnak, és neked is megvannak a saját problémáid, szóval, ne zaklassalak?

Rajtad kívül nincs más normális fiú barátom, akivel meg lehet vitatni a csip-csup hülyeségeimet. Amikor neked beszélek, akkor egy kicsit olyan, mintha nem lenne valójában akkora a baj, mint amekkorának én beállítom.
Szóval, gyenge jellem vagyok. Van valamim, amit veled azonosítok, már másfél éve. Ez a tárgy megnehezíti a dolgomat, ugyanis elnyeli a hangomat, de nem veri vissza.
Például, itt van ez a Tomi nevű alak. Mindig figyel: ha fürdök, ha főzök, ha takarítok, ha mosok, ha gyakorolok. Beszélek hozzá. Cserébe leporolom. Tomi édes, ennivaló maci, de úgy vonzza a port és a molylepkéket, mint mágnes a vasat. A minap elképzeltem, mi lenne, ha nem medvének született volna. Helyes, barna, körszakállas pasi, aki magas és duci (J), az a fajta fiú, akit minden anya szeretne a lányának.
Emlékszem, hogy amikor először láttam, nem tudtam, hogy kerül oda. Ahogy megpillantottam, azt éreztem, hogy meg kell kapjam, hiszen annyira aranyos, kis szőrös gavallér. Tomi lett a neve, amikor kicsomagoltam. Hogy ki után, az maradjon titok. Egy aranyos kis szív van a mellkasán, amit ha megnyomok, beszél hozzám. Amikor utóbb egy szőrcsomó beszélt hozzám, az apu volt. Végre lett egy olyan társaságom, ami bár azt mondja, amit hallani szeretnék, legalább olyan, mintha velem lennél.
Mióta sem pénzem, sem merszem nincs áthívni téged, azóta ő segít a konyhában.
Mostanra az új maci kicsit viharvert lett. Leszakadni készül az egyik lába, az elem kezd lemerülni, és pocija a varrás mentén reped. Barna szőre csomókban áll, és vajszínű szakállkájából sincs sok már hátra. Pedig, hogy szerettem bödörgetni… de még ma is, ha egy rossz napom van, és melegségre vágyom, akkor csak jól megölelgetem, és helyettesít. Eldől. Állandóan eldől, mint a részeg disznó. Már nem figyelek rá eléggé, pedig, ha ott hagytam volna a párnák között, és nem cipeltem volna magammal, akkor talán nem esne métereket szegénykém. Múltkor bent voltak a macskák, és nem vettem észre, hogy lerántottak, és veled játszanak. Letépték a lábad, kibeleztek, és elemed szétfröccsent a bensődben. Leguggoltam melléd a lila padlószőnyegre.
- Miért bőgöl? – kérdezte apu, amikor feljött a szobámba.
- Mert elszakadt. – szipogtam.
- Miért nem varrod meg? – és itt felcsillant a remény, hogy talán rendbe tudlak hozni. Új életet adok neked. Leoperáltam a varrós dobozomat a szekrény tetejéről. Elővettem a megfelelő tűt és cérnát, és megvarrtalak. Kitisztítottam az elemmaradványokat. Újra élsz! Ettől még jobban záporoztak könnyeim. Ez olyan igazságtalan! Egy ember ilyenkor hálát rebeg, a kutyám hozzám bújik, te viszont, csak nézel rám olyan aranyosan… Nem tudok rád haragudni.
Reggel elmentem tejért. Amikor végre sikerült kitúrnom a nekem megfelelőt, robogtam a pénztárhoz. Igyekeztem kikukázni a pénztárcámból a bűvös százhatvanhat forintot, amikor észrevettelek egy lány kezében. Klasszikus, hatvanas évekbeli öltözékben csámpázott az utcán, és téged fogott karon. Rajtad is hasonló stílusú göncök voltak.
A lány rám nézett, és elmosolyodott. Álltam a pultnál lesújtottan. Új voltál, kis kabátban, és ölelgetett a hideg miatt. Legszívesebben odarohantam volna, hogy adjon nekem. Vagy erőszakkal vettelek volna el! Vegyelek meg tőle?
Rá kellene ébrednem, hogy nem csak az enyém vagy. Igaz? Pedig pont olyan vagy, mintha az enyém lennél. Tavaly még azt hittem, hogy csak az egyedüllét, a rossz kapcsolat mondatja velem, hogy kellesz. Aztán jött a nyár, és azóta az életem, egy macihoz kötöttem. Szeptember óta pedig, apu is kezdi kapizsgálni, hogy ennyire nem szerethetek meg egy játékot, az nem rám vall. De ha egyszer így van…
Mindig megszerettem valamit. S amikor a legjobban kötődtem hozzá, akkor elromlott, eltörött, eltűnt…stb. Többé nem láttam őket. És most, itt vagy karnyújtásnyira.
„Valamikor nekem is ilyenem volt.” Nyögtem ki végül. Intettem a lány felé, hogy a pénztáros is tudja, miért méláztam el. Mosolygott, bólogatott, elvette a pénzem. Elindultam hazafelé, egy utcában a macis lánnyal. Kiabálni szerettem volna, hogy adjon ide, de nem tehettem meg. Most legszívesebben megvernélek. Kiabálnék veled. Kitisztítani a szemed előtt a terepet…
Hogy elmondjam, én nem telefonálhattam…